Mi is a helyzet a ritmussal?

Örülök a hozzászólásodnak, mert éppen azt terveztem, hogy a folytatásban  illusztrálom néhány példával az felmerülő problémákat. Te ezt most megtetted helyettem. Ez bizony így van, hogy időmértékben két rövid szótag egyenlő egy hosszú szótaggal. No de minden esetben élhetünk-e ezzel a nyelvünk adta lehetőséggel? Szerintem nem! A lazább versszerkezeteknél, dalszövegeknél minden további nélkül, De a klasszikus kötött versformák esetében (például hagyományos szonett) aligha. Éspedig azért nem, mert nem csak a sorok időtartam szerinti hosszúsága számít, hanem az egy sorban lévő impulzusok száma is, vagyis az, hogy hány szótagból áll a sor. Ugyanez a helyzet a sorkezdő hangsúlytalan névelővel, a „felütéssel”. Előadófüggő ugyanis, hogy hogyan fogja értelmezni, hangsúlyozni a szavaló a felütést. Dalban átsegít ezen az akadályon a szöveget kísérő melódia ami az olvasásra, vagy szavalásra szánt vers esetében hiányzik. A költő nem kalkulálhatja be előre, hogy majd megzenésítik a versét, hacsak nem direkt azzal a szándékkal írja, vagy pedig éppenséggel felkérésre. A jó vers éppen attól jó, hogy olvasva, szavalva, vagy akár zenei kíséret mellett is megállja a helyét a forma porondján.

Helyes tehát az a szemlélet, hogy lehetőleg olyan verset kell írni, amelyik nem szorul rá az előadóművész kozmetikázására. Nem kell elharapnia a sorkezdő névelőt a hangsúlytalan felütés kedvéért, vagy pedig kitartani az időmértéket (ütemet) a központozásnál csak azért, hogy azáltal kerüljön egyensúlyba a vers ritmusa. A jó vers nem ad okot a hangsúlyozási és egyéb ritmushibákra, mert eleve olyan a felépítése. Ezért tartom a szimultán verselést a ritmika magasiskolájának.

A hexameterekben megírt verseknél igen ritka, úgy is fogalmazhatunk, hogy alig van olyan példa, ahol a sorok szótagszáma megegyezzen, mivel ezt megvalósítani nem kicsi feladat. Az időmérték pontos betartása ugyanis igencsak leszűkíti a költő rendelkezésére álló szókészletet, és ha mereven ragaszkodik a formai megkötöttségekhez, akkor bizony a tartalom, a kifejezőerő sérülhet. Ezért van az, hogy az időmértékes ritmus szabályzata különböző engedményeket tesz (a sor belsejében a rövid szótag helyett néhol lehet hosszút használni, a sorvégeken pedig hosszú helyett rövidet). Vannak viszont olyan kötöttségek is, amelyek esetében nincs helye kompromisszumnak. Ilyen például az, hogy hexameter esetében az utolsó előtti versláb mindig daktilus, az utolsó pedig trocheus, vagy spondeus. 

Következésképpen mindig az adott feladat határozza meg azt, hogy mennyire szükséges ragaszkodni a formai megkötöttségekhez, és hol engedhetünk meg magunknak némi költői szabadságot. Természetesen, mint a művészet valamennyi ágában, itt is a végeredmény számít, nem pedig az alkotással eltöltött idő, vagy az izzadságcseppek száma.