Múzsák és szerelmek 7. Ady Endre

   Nem(részlet)

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: őrjöngő remény.

Diósadi Ady Endre (Érmindszent, ma Adyfalva – románul Ady Endre –, 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. A magyar politikai újságírás legnagyobb alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei is a fejlődést, a haladást sürgetik. Költészetének témái az emberi lét minden jelentős területére kiterjednek. Hazafi és forradalmár, példamutató magyar és európai. A szerelemről vagy a szülőföldjéről írt versei éppoly lényeges kifejezései az emberi létnek, mint a szabadság, az egyenlőség, a hit vagy a mulandóság kérdéseiről írott költeményei.

 Szerelem

 Mit jelent e szó? Önmagát feledni,
S magában érezni a mindenséget,
Egy világot veszteni, s újat nyerni,
Jelenti ez a bűn előtt az édent.

Akarni egy világot, s megszerezni,
És önmagát tagadva meg körében
Benne magát egészen visszanyerni,
Két álmot egy álommá szőni szépen!

Kettős világból teremteni egyet,
melyek magukban csak hiányos árvák,
Új életet alkotni kettő helyett,
Mely acélból s tűzkőből nyerte lángját.

  Ady huszonhat éves, mondhatni kölyök, a harmincegy éves nőhöz képest feltétlenül kölyök minden szempontból. Brüll Adél éppen harmincegyedik születésnapjára kapja ajándékul az irodalmi öröklétet.

   Léda asszony a MÚZSA

   Brüll Adél hús-vér ember volt, nem is akármilyen. Irodalmi alteregója – Léda – irodalmi alak, ő sem akármilyen. De hol volna már. A hús-vér sem létezne, ha Ady nem talál rá nagyváradi hazalátogatása alatt, ha nem harcolnak végig gyönyörökben és kíméletlen, megsemmisítő csatákban tíz gazdag évet, ha Ady nem írja a Léda-zsoltárokat, ki ismerné a nőt, aki Brüll Adél néven Nagyváradon született 1872. szeptember elsején? Ki és honnan ismerné közel százötven évvel később abból az érdektelenből, amit Ady nélkül élt?Kereskedő apja vagyona nagy részét benyeli a tőzsdespekuláció, Adélt nem veszi el a nagy szerelem, a KuK főhadnagy, úri körökben ez így megyen, a hivatásos tisztek az asszony vagyonából éltek, helyette egy címképfestő fiát – Diósy Ödönt – kénytelen választani, mielőtt kifut az időből. Csakhogy Diósy is szolgál meglepetéssel. Szófiai tartózkodása alatt, ahol export-import ügyintéző, kiderül, nemi identitása nem a nők felé viszi, helyette rászokik a karcsú bolgár és görög fiúkra. Szófiából Párizsba költöznek, ahonnan Adél gyakran hazaugrik egy-egy rövidebb családlátogatásra, vélhetőleg ilyenkor benéz a fess főhadnagyhoz. Harmincegy éves nőnek egyéb testi jellegű igényei is lehetnek, minthogy textíliahegyek, napi zsebpénz. Diósy nemigen szólhat egy szót sem, a legújabb párizsi divat szerint öltözteti, útjait fizeti és engedi, menjen, ahová akar. Érdekes beszélgetés lehetett, amikor a kialakult helyzetet végigbeszélték, megállapodást kötöttek.

  Mert engem szeretsz

 

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:

Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb!

 A költő egyszerre látta Lédában a női eszményt és a párizsi ragyogást. A „tiszta levegőre” való vágyakozással indult a Léda-szerelem, s ez a jellege mindinkább érzéki forradalomba ment át. Egymásra talált itt a vágy és az elvágyódás, a menekvés és a szerelem, összeforrott a magánéleti és a közélet szándék. Így teremtődött meg a Léda-legenda, a mítosz asszonya.

Léda 1903 nyarán családi látogatásra jött haza Nagyváradra, és csak teljesen véletlenül találkozott a költővel. Szerelem lett már az első találkozásból, a mindent elsöprő, édesen gyötrő, valódi szerelem. Léda, ez a határozott, büszke, kemény lélek – mit sem törődve a világ véleményével – felvállalta ezt a szerelmet, mert ő bármikor, bárki előtt tudott önmaga lenni. Örökös nyugtalanság vibrált benne, ami a nála öt évvel fiatalabb Adyt még inkább bátorította.

Míg Petőfi szerelmi költészetében a másra irányuló, idealizált szerelem jelenik meg, addig Adyéban az önmagára irányuló szenvedély.

A Lédához való kapcsolatát is ez az újfajta, teljesebb, öntudatos viszony jellemezte. Léda, Párizs „leánya”, akinek neve egyet jelentett Ady számára a fények városával, a szépséget, az álmot hozta magával. Nem lenne helyes ennek a szerelemnek a költőre tett hatását egyszerű férfi-nő kapcsolatra szűkíteni. Léda ösztönözte Adyt arra, hogy Párizsba utazzék, ő egyengette útját a francia életben, betegségében mellette állt, menedéke, támasza volt. Igazi társat, megértő simogatást igényelt a költő, s Léda, amit egy nő adhat férfinak, azt adta. A jóságot, a szeretetet, a megértést, a bátorítást, az igazi szerelmet.

Petőfi Júliának még csak a kezét, a szemét, legfeljebb a keblét vette észre. Ady költészeténél a művészet témájává vált a női test.

A költő önszerelméről, szerelmi önzéséről is vall verseiben. Minden csodásat elmond Léda asszonyi szépségéről, mert ez a szépség neki fénylett, őt emelte.

A költő Lédához láncolódott, és mégis elkívánkozott mellőle. Elválások és örökös egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. Léda is hazajött olykor Párizsból, Ady is kiutazott hozzá, s a „megszépítő messzeség” csak erősítette, táplálta szerelmüket. Ez a messzeség tette Lédát az álmok sejtelmes, izgató asszonyává. Míg Petőfi szerelmi költészetét a hitves jelenléte,  Adyét a szerető távolléte ihlette. Mindketten túl sokat vártak ettől a kapcsolattól, és éppen ezért valami hiányérzet fészkelte be magát szerelmükbe, aminek állandó kísérője lett a hiábavalóság és a haláltudat. A vágy és a megvalósulás hiánya vibrál Ady költeményeiben.

 

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

A költő félredobta a szerelem hagyományos jelképeit: a galamb, a gerle helyett vad ragadozók, héják válnak a szerelmesek szimbólumává, a nász pedig dúló, csókos ütközetként jelenik meg. Nyersek, durvák a mozdulatok. Egymás húsába tép itt a vágy, s mindezt kellemetlen hanghatások kísérik: vijjogás, sírás, csattogás.

A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: boldogságból a boldogtalanságba, ifjúságból az öregségbe. A gyorsuló rohanás vége a megállás, lehullás „az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás.

Hiábavaló minden. Ez a tehetetlenség hozzátartozik az emberi sorshoz, nem csupán egyéni tragédia. Jelen van viszont az emberség, a gyöngéd jóság fájdalmat oldó érzése is, hisz a madarak nem egymás ellenfeleként, hanem társként, egybeforrottan, „szerelmesen” jelennek meg az örök szenvedésben.

 

  Már fájt Adynak a szerelem. Nem a boldogság, hanem a testi kín és a lelki szenvedés miatt a halál eljövetelét látta benne. Ez a baljós, szomorú hangulat uralkodik a Lédával a bálban című versben is, ami szintén boldogtalanságot fejez ki.

  Lédával a bálban

 

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifjú pára.
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

"Kik ezek?" S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsakoszorúinkat
A víg teremben némán szerteszórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

  Nem azért érkezett Párizsból Nagyváradra, mert hallott már a tehetséges fiatalemberről, akit ki akart ragadni a posványból és magában vinni Európába. Csak Ady kitartó ostromlása után lett szerelmes a nála 5 évvel fiatalabb férfiba, szült neki egy halott kislányt, emelt fővel elviselte az Elbocsátó, szép üzenetet,   

                     Elbocsátó, szép üzenet

 

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

 

          és élete végéig, 1934-ig szerette aztán, miközben polgári házasságban élt egy (feltehetőleg) homoszexuális férj oldalán. (Szilágyi Zsófia az Ady és Léda c. kötetről. )

         A Nyugat 1912. március 16-i számában közölt Elbocsátó szép üzenet a vég, a nyaktiló, de Léda 1913. május 5-én keltezett levelében tesz még egy kísérletet. Mert – gondolom én, és gondolta talán Léda is – lehetetlen, hogy így zárjanak le tíz évet.
  "Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egy pár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért – mondanivalóm nincs semmi, csak egyszerűen látni óhajtanám egy-két percig és menni tovább újból. Talán nyugodtabban mennék.
Egy nehéz operációra voltam itt, és pénteken elutazom. Az express Bécsben áll egy néhány percig, s ez a legközelebbi város oda, hol maga van, ha ugyan ott van, mivel ezt sem tudom biztosan, nem kérdeztem senkit erről, csak úgy szimatolom. Megtenné ezt a négy órás utat hogy Bécsben megláthassam, egyebet nem tudtam erre az én nagy kívánságomra kieszelni. Magánál ez nem jelentene mást, mint egy udvariassági gesztust minden következmény és utóhatás nélkül, nekem talán jót tenne vele, és minden maradna „sans lendemain” mindkettőnk részére. Ha tehát ezt megtehetné, úgy küldjön Bubi címére egy rövid táviratot egy szóval: „Jövök”. Akkor én pontosan megtáviratozom egy nappal elutazásom előtt az express pontos érkezését Bécsbe. Ha valami, bármely okból nem jöhetne, vagy nem akarna jönni, úgy kérem, ne táviratozzon, sem ne írjon semmit, úgy lesz a legjobb. Azt hiszem, látni fogja, hogy dacára mindennek, csak a gentlemanhez folyamodtam, és ezt érzem most is magában. E levelet kérem, ha jönne, adja át nekem a vonatnál – ha nem jöhetne, küldje be Bubi címére."

  De Ady lezárta az ügyet. A levelet se küldi sehová, a hagyatékból marad az utókorra.
  1914-ben (I. világháború) menekülnek Párizsból. Az Andrássy úton, később a Bajza utcában bérelnek lakást. 1925-ben Gödöllőn, az Erzsébet királynő úton megveszik a Praznovszky-villát. Itt hal meg 1934. januárjában.     (Onagy Zoltán )

     Finita

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret.
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?

 

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert.

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;
Megtört egy kegyetlen játékon,
Leáldozott egy lány szívén.

Vége van. A függöny legördült,
Végső akkordot rezg a húr,
Elszállt a hitem, ifjúságom,
Utolszor voltam troubadour.
Eddig a vágy hevéért vágytam,
Most már a hitben sincs hitem,
Ártatlanság, szűzi fehérség
Bolond meséjét nem hiszem.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom.
Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?

 

Ady szifilisztörténete Ady Endre tollából

 

            ADY ENDRE MIHÁLYI ROZÁLIA CSÓKJA
(Egy vén hírlapíró meséiből)

 

(Ez egy sírkőn olvasható: Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. "Kívánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb." = Mihályi Rozália - legyen neki könnyű a föld - kicsi, színházi némber volt, míg élt. Vörösre festette a haját, mint utólag értesülök s az ajka magától volt piros. Kacagott, de nem szívesen, hanem mert a színügyi bizottság tagjai csak a kacagó kóristánét szerették. Lutheránus papnak volt a kitagadott leánya s a Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebántsvirágot nem játszhatta el. Öt esztendőn keresztül ígérték neki igazgatók, rendezők, színügyi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebántsvirág több csókjába került, mint a szerelem, a pénz és a toilette-gond együtt, mégis úgy halt meg szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt és telesírta a halottas, kórházi szobát. A Halál egyéb körülményei nem bántották Mihályi Rozáliát, hiszen könnyelmű nő volt. Aradon, Kassán, nem árulom el, hol fekszik s mennyi idő óta. Sose láttam Mihályi Rozáliát, de hatalmasabb nő nála nem elegyedett az életembe. S amit elmondandó vagyok, mély, kicsi történet, egy fölkavart, fatális tengerszem. Igazi hősnője e történetnek Mihályi Rozália, aki most már a Krisztussal van, mert az mindennél jobb.)

*

Már nyolcszor kértem Kun Marcellát, csókoljon meg s hazudja azt, hogy drága vagyok neki. Hiszen hasznát vehetné, mert ő fiatal fél-primadonna s én írom a kritikákat. Fekete leány volt s nem babonás, de okos, Kun Marcella s valószínűleg nem undorodott tőlem. Legföljebb is neki nem lett volna nagy öröm az én ölelésem s látta előre a bajt. Én akkor a legszebb siheder voltam belülről s nem csináltam titkot belőle, hogy bolond vagyok szerelem közben. Bolonduljon meg és örvendően jajgasson, akit én magamnak választok és dicsekedjék el vele. Ettől joggal félt Kun Marcella, aki porcelán-arcát fehérnek őrizte meg eleddig minden szerelmek közben és ellen. Volt eset, hogy elbeszéltem neki, miket álmodok róla s hogy őt tartom minden létezés legkívánatosabb vánkosának, a pihenőnek, a pihentetőnek, az érdemes helynek, ahol pihenni kell s esetleg szívesen pihen el örökre az ember.

Félt tőlem Kun Marcella, szabad járásom volt a hotelbe, ahol lakott, mert félt tőlem. Beengedett a lakásába olyankor is, amikor vad, fekete, kemény haját regulázta mindenféle fésűkkel. Lassan-lassan már jogot szereztem arra, hogy arcomhoz fogjam föl ezt a kis testével csúfolkodó sötét, erős hajat. Ha azonban megkábított a Kun Marcella nyakának, vállának s egész kis testének közelsége, kikaptam:

- Volna magának öröme, ha lelkem-testem leteperné s én úgy néznék a szemébe, mint egy zsiványnak? Kell magának ilyen briganti-eredmény, ilyen szerelmetlen szerelem, mondja?

Megreszkettem és sírtam ilyenkor s főképpen amiatt sírtam, hogy ilyen gyönge, szamár vagyok. Ilyen nővel nem így kell bánni, de én ő benne nem ilyen nőt akartam, mást, jobbat, maga-megadót, belémbolondultat. A szemei, a fekete Kun Marcella szemei, kékek voltak, hideg, lelketlen, rossz, kék szemek. Ezek még sohase akadhattak föl, ezek még sohase fordulhattak ki szerelemtől.

Megálljatok csak, ti rossz, kék szemek, úgy kell nektek, hogy én a tüzelésetekre pályázom. Fogadkoztam, hogy tovább immár nem komédiázunk, mert én nem vagyok egy hím Kun Marcella. Én nem azért tanultam meg a szerelmet, hogy tudjam, micsoda, hanem azért, hogy fogyasszam, hamvasszam vele magam, ahogyan illik. Kun Marcellának pedig megmondtam egy napon:

- Marci - így becéztem - holnap délután maga nem fogadhat vendéget. Csak én mehetek el magához, csak én mehetek be magához, holnap délután.

Nagy készülés, programos bátorság csak jó, barbár egészségű embernek ajánlhatók. Nekem átkozott, veszett éjszakát szerzett a nagy bátorságom s a nagy készülésem. Bizony elbágyadt legény voltam másnap s délután kopogtattam Kun Marcellánál becsületből. A leány sírhatott, meglágyultak, nedvesek voltak a rossz, kék szemei s olyan kékek, hogy majdnem barnák. Mikor benyitottam, megriadt, el is gyöngült, ülve maradt és abban a pillanatban - éreztem - utált is. Szerettem volna ölbe kapni a kis fehér-fekete, ostoba csöpp teremtést s lóbálni gyöngéden, mint egy csecsemőt. Dalolni neki síró hangon, hogy elaludjék, hogy én is elaludjak, mert az éjszakám rossz volt. Valami ilyen dajkadalt szerettem volna énekelni: "Marci, kicsi Marci, ne csókolózzunk; kinek teszünk jót, ha mi csókolózunk?" "Marci, kicsi Marci, leteszlek a pamlagra, összedörzsöljük, mint két buksi gyermek, az arcainkat s a könnyeinket," "Marci, kicsi Marci, én csak sírni szeretnék veled máma, de úgy nagyon, bömbölni."

Azonban az ember nagyon szomorú állat, akinek akkor is muszáj néha szeretni, amikor nincs kedve hozzá. Odaültem Kun Marcella mellé s nagy, csinált szerelmi dühvel megmartam az ajkát. Neki erre csak az jutott eszébe, hogy megharapott ajkat egészen tiszta vászon-zsebkendővel tanácsos nyomogatni. Fölállott fáradtan, szomorúan s amikor kikereste a zsebkendőt, visszajött, de úgy, mintha a vére hullna s Golgothára jönne. Kibontottam a haját, tűrte, de közben olyan hangon, ahogy a rózsafüzéres, áhítatos, vén asszonyok imádkoznak, beszélt:

- Ismerem magukat, tudom, hogy hiába beszélnék, sírnék, ellenkeznék, jól van. Nekem ez nem kell, nem mulattat, fáj, de maguk ilyenek. Én még mindig meglakoltam, valahányszor férfivel volt dolgom. Különösen eggyel, akit utáltam, de muszáj volt, aki a testemet is megölte.

Hallottam és nem hallottam, amit beszélt, már a papucsait csókoltam. Az ember nagyon szomorú állat, aki akkor is tud szeretni, amikor még előbb nem kívánta. Azután a szemeit kellett keresnem, az arcát néznem s azt hittem, hogy megháborodtam. A Kun Marcella szemei nem voltak kékek, de szinte feketék, a haja vörös, az ajkai piros-pirosak. Az egész leány más volt, mint ő maga, mintha megbabonáztak volna bennünket két percre.

*

(Ma már tudom, hogy akkor Mihályi Rozália jött oda s ő csinálta ezt a babonát. Ráismerek teljesen azoknak a lefestéséből, akikkel azóta találkoztam és beszéltem. Akik ismerték, sőt nagyon-nagyon ismerték Mihályi Rozáliát, az én életem e legnagyobb, leghatalmasabb nőjét.)

*

Nem laktam én jól Kun Marcellával, de nem kellett a csókjának még az emléke. Minőségileg holott igen jó csók volt az, ma is vallom és merem vallani. De egyúttal ríkató, szomorú is volt s a magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomorúságból szabaduljon. De elmentem hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely, melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a fejét, megcsókolt s ezt mondta:

- Most már úgyis mindegy, te akartad, én megmondtam neked.

*

CSÓKOKBAN ÉLŐ CSÓKTALANOK

 

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

 

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

 

(Rettenetes, most is látom, megint olyan volt Kun Marcella, mint amilyennek később Mihályi Rozáliát leírták. Megint szerettük egymást, de én nem őt szerettem most, hanem egy kimérát. Egy vörös hajú s buggyanó-vérajkú, fekete szemű másikat, ott volt ő is, Kun Marcella, de Mihályi Rozália volt a főbb, legfőbb személy. És mintha valaki még ott lett volna, akit mindhárman utáltunk.)

*

Megkérdezten Kun Marcellát, ki az, akiről olyankor beszélt, amikor okos szót nem ért a tettes.

- Én akkor Győrött voltam, ő újságíró volt - mondta - s az igazgató barátja volt. Azt mondta, hogy muszáj, különben elcsapat s az egész országban nincs számomra hely azután.

Megmondta az ipse nevét is Kun Marcella s én nagyon boldog voltam, amint az hihető. Egy nulla, egy senki, ennek csak érdemes volt vérembe venni valamelyik szép szerelme emlékezetét. Próbálkoztak az ötleteim, hogy ne vegyem nagyon a szívemre a dolgot, mert érdekes, furcsa. De az egészségem, most már Jób-egészség, viszont neheztelt, viharzott s halálosan haragudott. Hát kinek a csókja jött közénk ártalmasan, csúnyán, közém és Kun Marcella közé? Itt valakit keresnem kell, itt valakit még meg kell találnom, itt nagy titkok vannak. Én fogom magam s csókolok nagy küzdelmek után s a vége az, hogy valaki, aki előttem járt, megmérgezi a csókomat. Kun Marcella nem túlságosan jajgatott velem, sőt mintha elégtételt kapott volna. S ráadásul ezt a nőt e percben úgy kívántam, hogy hiába hozták volna elébem az Afrodité legelszántabb szüzeit. Gondoltam, s kívántam is: itt legjobb lesz, gyalázatosan komiszkodni.

- No, kedves szűz teremtés, talán azt is tudod, hogy hol lakik most a hozzád méltó férfiú?

Nem döbbent meg, nem fakadt fúriás haragra, megmondta a címet.

*

Elmegyek hozzá, ahhoz a gazemberhez - gondoltam. Végre is az ember minek nézzen utána, ha nem néz utána a csókjainak? Hadd tudjam, ki küldte őt Kun Marcellához, hogy Kun Marcella közölje velem, hogy ő már veszélyes csókokat is váltott.

Hiszen hírből már ismertem, újságíró volt, magyar, pesti, tudatlan, komisz és zsidó. Hetvenkedett s csak jó arculcsapások árán juhászodott meg.

- Ismerte Kun Marcellát s kitől jött hozzá maga, pimasz, senki, gazember?

Alázatosan vallott, verte a mellét s mindjárt meg is nevezte nekem Mihályi Rózsikát.

- Mihályi Rózsika - kérdeztem én - vöröshajú, piros, piros ajkú, fekete szemű?

- Igen, igen, igen, egyszer Aradon, hiszen ön is férfiú, ne haragudjon.

- Tehát Mihályi Rozália, kóristáné, ugye, isten önnel, nyomorult ember.

No, hiszen én ezt a nőt ismerem, ezt én már sokszor láttam, amikor mást öleltem. Mihályi Rozália, itt nagy számonkérés lesz, ha mi találkozunk.

Lentjártam abban a városban, ahol akkor Mihályi Rózsikának élnie kellett volna. A csók végre is fontos dolog, a legfontosabb s ha az ember már rosszul csókolt, legalább tudja meg, hogy kikkel és kiktől jött ilyen nagy, bús, egyébként élet-igazságos rokonságba.

Hazudnék, ha eltitkolnám, hogy Kun Marcellát életem e fájdalmas, perzekutor míveletében szerettem legjobban. S nem tartozik a történethez az se, hogy Kun Marcella rossz, kék szemeiből éppen ezidőben lettek a legszebb s legnőszarvasibb szemek valakinek, egy másnak a számára. Nekem más dolgom volt, nekem Mihályi Rózsit, azaz Rozáliát kellett megtalálnom. Mert az ember szomorú állat s nem mindig azt kapja a csókban, mit keres. Talán ez az emberi csóknak nagy fokozója - filozofáltam útközben -, de mégis rosszul van ez így.

*

(S csodálatosan, még a vasúton is ezidőben különösen kitüntettem a vöröshajú nőket, a rikító hajúakat s a fekete szeműeket.)

*

Nem árulom el, hogy Aradra érkeztem-e vagy Kassára, de megérkeztem. Mihályi Rozália után tudakozódtam s kezdtem tetszeni magamnak a csók-vipera e különös kergetésében.

- Meghalt, most március van, tehát meghalt február elején - mondta az öreg színházi pénztáros. Kacsintott is egy hamisat s hozzátette, hogy a karban sokkal csinosabb nők is vannak.

Olyan lettem, mint egy gyermek, aki nem kapja meg a vásárfiát.

- De nekem ő kell, vörös haj kell, Mihályi Rozália kell.

A pénztáros elhívatta a színházi portást, aki megmondta, milyen sorban, temetői sorban fekszik Rozália. S hogy a lelkemet kibékítse, még ezeket is a fülembe súgta:

- Jó leány volt, szép is, de szerencsétlen, nagyon csúnya betegségben halt meg szegény.

*

(Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent. Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki. Csak egyet tehetek, Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe. Különben is, ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt, aki a szerelemről szomorú üzenetet küldött Kun Marcella által s az én férfiúi állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap, ragyogó délelőttön, a temetőbe, Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam: Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira. "Kívánkozott elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb." = Óh, jaj, bizony jobb, de mit csináljanak azok, akik el nem költözhetnek. Tovább élik, amíg tehetik azt, amibe Mihályi Rozália belehalt. Vörös haj, piros-piros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom. S csókolok, pedig már tudom, hogy az emberi csók egyszerű üzenetváltás s az ember néha nagyon szomorú üzeneteket kap.)

Nyugat, 1908, 1908. 6. szám

 http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/4435

 Folytatása következik.....