NézdL, ha

NézdL, ha
 
Fárad ölelésre sorvadó két karom,
és görbüléstől fásul mosoly-vert arcom.
 
Napi harcom megunt játék - szélmalom,
S életmezőt hagyok bőszen parlagon.
 
Vagyok sok bajban vétkesen félszeg,
a beszédfelület meg mind egyre érdes.
 
Testem kihűlő, s mint kőszobor este,
körbelengi harmat, cseppjében lelke.
 
Megszokás körmös közönye terhel, torzít,
mellkast szorítva fojt, ordítva hergel.
 
Szavam sebekbe váj éles elevenen,
tüském csak szúr, és soha sincs kegyelem.
 
Cselvetés direkt, ő diktál; rossz az irány...
de ezt sem így akarom, mégis hagyom.
 
Nem halk békét , békítő megértést vált ki
sem száz bajom, sem égbekiáltó jajod.
 
Istenre folyton-folyvást hivatkozom,
de eszement roncsként nem Rá hagyatkozom.