Ölelések

Magzatszurtos még a lelkem,
ki ölel magához engem?
Édesanyám földkarjával
immár nem ölelhet által.

Amíg csont volt, hús volt karja,
jaj, addig sem ölelt karba.
Ne érints meg, ne karolj át,
nem tudom, mi a boldogság.

Ősbizalmatlanság-minta
vésődött a tagjaimba;
sejtjeimbe sejtemlékek
nyomán íródott a képlet:

nem szerethet engem senki,
nekem egyedül kell menni
az utamon véges-végig,
oda, ahol a Nap fénylik.

Földi ösvény, csillagdűlő,
szívemben egy aranyküllő
pörög, forog szikrát szórva
álmaim bearanyozva.

Nagyot lépek, árkot ugrok,
gyertek velem, hogyha tudtok.
S a hegycsúcsra, ha felérek,
szivárványtól selymet kérek,

Anyám szívét, hogy bekössem
virággyökér közt a földben.
S határaim szétfeszítve
lépek följebb, felhőszirtre,

napsugárba fogódzkodva,
mint akinek nincs más dolga.
Futhatnak a földi percek,
írhat más jobb és szebb verset;

kattoghat munka az agyban,
sürgethet halaszthatatlan
tennivaló, elhessentem,
csak ez egyet nem eresztem:

kapaszkodom napsugárba
szuroksötét éjszakába,
s fényhintában ringatózva,
mintha Isten átkarolna.

Átölel az Isten engem,
hogy én is átölelhessem
szívemmel az én Anyámat,
ne eméssze értem bánat.

Átölelem, elengedem,
napsugaras lett a lelkem.
És mert nincs fontosabb dolgom:
Isten karján ringatózom.