RUMCÁJSZ ÉS PANKA.....Avagy a szeretet.

Munkába menet minden reggel egy érdekes párra lettem figyelmes. Kis városunk külvárosán visz az utam a boltunkig. Ők már reggel kint vannak az utcán. A papóka másfél méternél nem magasabb, ócska kabát-nadrág, két számmal is nagyobb cipő a lábán. De az igazi jellegzetessége kalapja... karimája nincs. Olyan igazi süvegforma zsíros darab. Akár tél van akár nyár ő ezt hordja. Mamóka vékony magas asszony. Lompos ruhájában kissé madárijesztő forma. Leányaimmal mivel nap mint nap látjuk őket .nevet adtunk nekik. Manka és Rumcájsz. Egy régi mese alakjait juttatják eszünkbe. Rumcájsz egy ócska négykerekű kocsit húz maga után. Ez a „bevásárló kocsijuk...” ezzel járják a város utcáit… kukától kukáig. Déltájban már nálunk a város szívében vannak. Kiskocsijuk majdnem tele mindenféle holmival. Sokat gondolkodtam rajta, vajon mit rejt a kocsi belseje. De mindig van benne valami, amit hazafelé már együtt húznak. Akkor van igazán jó napjuk mikor a lomtalanítás van a városban. Többször is fordulnak a rozoga járművükkel. Így telnek napjaik. 
Most már egyre jobban érdekelt az öreg páros. Hová viszik a sok számomra lomnak nevezett valamiket, mit csinálhatnak vele? Tudatosan figyelni kezdtem őket. Manka mindig elől megy botjával a kezében. Ezzel túr a kukákba, s szedi ki a számukra értékes holmit. Rumcájsz elhelyezi a kis kocsin, s mennek tovább. 
Egy reggel az út szélén álltak éppen, mikor odaértem. Rumcájsz pipára gyújtott, Manka egy flakonból bor kinézetű valamit hörpintett, s átadta az öregnek. Ő is ivott egy pár kortyot, az üveget a kocsiba helyezte. Megigazította „kalapját” s elindultak. Délután mikor már hazafelé tartottam a boltból, vártam hol bukkan fel a jól ismert süveg. De sehol nem láttam őket. Kicsit a szokottnál is lassabban mentem. A párost nem láttam, amíg egy busz váróhoz nem értem. A váró keskeny padján Manka ült, Ölében Rumcájsz feje pihent. Aludt a kisöreg... elfáradt. Bizony jó nap volt. Több utcán lomtalanítást végeztek, így volt mit cipelni egész nap. De azért megálltam, s megkérdeztem:
- Nincs semmi baj?
Manka kezét szája elé téve intett a jól ismert jellel csendre.
- Psszt! Alszik apóm.
Köszöntem, s elindultam én is haza. Közben járt az eszem. Mi tarthat össze két embert ennyire? 
Másnap választ kaptam ki nem mondott kérdésemre. A megszokott útvonalon most Manka ül a földön, előtte Rumcájsz térdel. Persze megint megálltam, kiszálltam a kocsimból, odamentem a párhoz. Manka sírt, kifordult a bokája, csámpás félretaposott cipőjéből.
- Segíthetek? Szívesen beviszem a kórházba és helyre rakják a lábát.
- Dehogy is, mindjárt rendben lesz - mondja a kis öreg. Zsebéből koszos, valaha zsebkendőt utánzó rongyot vesz elő. Megnyálazza, s elkezdi törölgetni párja arcát, szemét. Közben nyugtatgatja a még szipogó Mankát. Lábát megtekergeti, és az előbb törölköző gyanánt használt ronggyal, jó szorosan átköti. 
Manka rá támaszkodva feláll, s bicegve tesz pár lépést.
- Na ugye mondtam, nem kell ide kórház - mondja nevetve Rumcájsz.
Két kezébe fogja Manka arcát, millió puszit cuppog rá fogatlan szájával. Manka arca már ragyog, szemében rég nem látott fényt pillantottam meg. Kocsimhoz mentem... az én szememből is bizony folydogált valami... Ekkor fogtam fel mi is az, ami e két embert összetartja...
A SZERETET.                       ALEXA GYULÁNÉ/ KANDRÁCS RÓZA