SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 37.

37. Rész

Verselemzések-2.

„tinibugyi gumija bemélyedten”

 

A közelmúlt tankönyv-vihara miatt választottam ezt a verset. Szerzője ma élő kanonizált költő.

 

Amikor a vers bekerült egy kilencedikes tankönyvbe, országos botrány kerekedett belőle. Se szeri, se száma nem volt az indulatos hozzászólásoknak. Azonnal megszólaltak a mű védelmében a kánon hívei is. Leggyakrabban arra hivatkoztak, hogy szerintük a vers igen sikeresen alkalmazza a mai kamaszok szóhasználatát.

 

Az ilyen viták forgatókönyve mindig azonos. A közönség kritizálja a verset, helyenként eléggé durva módon. A kánon védelmezői tüstént visszafordítják az otrombaságokat, és a vita előbb-utóbb már nem is a versről, hanem a közönségről szól. Innentől nagyon is tanulságos. Amellett, hogy – hol nyíltan, hol meg burkoltan – ostobának nyilvánítják a közönséget, kiderül, hogy lényegében azt várnák el a publikumtól, hogy a vershez olyan motívumokat „értsen hozzá”, amelyeket az legfeljebb nyomokban, vagy egyáltalán nem tartalmaz. Egyértelműen sznob hozzáállást várnak el, a közönség legyen cinkos valamilyen szöveg értékké kanonizálásában. Nemegyszer az derül ki, hogy voltaképpen a közönségnek kellene a vershez „hozzágondolnia” az abban nem létező költői erőt.

 

Most pedig beszéljen maga a vers.

 

Igazságosnak kell lennem. Az, hogy a vers a kilencedikesek tankönyvébe kerülhetett, nem a Költő, hanem egyértelműen a szerkesztő vétke. Neki kellett volna jobban mérlegelnie, hiszen ez a vers már a központozatlansága miatt is egyértelműen alkalmatlan arra, hogy tankönyvben szerepeljen. Ebben vitának helye nincs.

 

A jelenlegi kamaszok helyesírása csapnivaló, olvasási kultúrájuk szánalmas. Nevelési válságról beszélhetünk. Hogy több helyen kezet emel a diák a tanárra, az csak a jéghegy csúcsa; az iskolákban botrányos jelenségek harapóztak el tömeges méretekben. Az iskolai fegyelem, szorgalom, a kamaszok viselkedéskultúrája kritikán aluli. A gyerekek jelentős része funkcionális analfabéta. Semmiképpen sem a néhány tucat előkelő középiskolából kell kiindulnunk, azok elenyésző kisebbséget alkotnak.

 

A tankönyv szerkesztőjének hivatalból tudnia kell(ene), mi a helyzet az oktatásügyi intézmények zömében, és miféle szövegek lehetnek egyáltalán alkalmasak arra, hogy a tanár számára esélyt adjanak feladata ellátásához.

 

Vajon hogyan reagálna három-négy tucat teljesen olvasatlan kilencedikes kamasz erre a versre?

 

Maradjunk egyelőre abban, hogy a vers központozatlan formájánál fogva iskolai munkára teljesen alkalmatlan. A tanár hatalmas energiával próbálja helyesírásra tanítani a gyereket, aztán az osztály elé kerül(ne) ez a vers. A kamasznak fogalma sincs arról, hogy az írásjelek elhagyása valamiféle „művészi törekvés”, csak azt látja, hogy „a költő bácsi se tud helyesen írni!”. Nagyot sóhajt – „Akkor én miért tudjak?”

 

Nézzük a verset!

 

 

Lackfi János:

 

Véletlen

 

csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten

 

kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem

 

koviubi pörivel
a kedvencem
lekipali csokival
jaj vétkeztem

 

fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten

 

depizik a szaniban
a mutterchen
dobi cigi dugiba
a farzsebben

 

könyi szivi nehari
ha tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt végleg nem

 

vidikazi zacsiban
a víkendem
csörizi a telimet
a véletlen

 

Ez tehát az a vers, amelyre a méltatói azt mondták – meg állítólag néhány szülő is a hozzászólók közül -, hogy sikerrel alkalmazza a mai magyar tizenéves kamaszok nyelvét.

 

Valóban?

 

Kétségtelen, hogy a benne foglalt igen mesterkélt kifejezések jó kétharmada valóban él a mai ifjúság nyelvén. A többi nyilvánvalóan a Költő alkotása, túl is hajtja a kamaszos nyelvhasználatot.

 

A vers nyelvezete nem annyira könnyen megközelíthető, mint azt első olvasásra véljük. Ennek oka nemcsak a negédes, szirupos „szavacskák” lavinája, hanem az is, hogy a ritmus- és rímkényszer miatt időnként nehézkessé válik a szöveg. Másutt meg kétértelművé, ami se a kamaszos hangvételt, se az állítólagos iróniát nem támogatja. A látszólagos könnyedség közelebbről szemlélve izzadságszagú.

 

Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a kamaszok nyelvében valóban sűrűn előfordulnak az ilyen kifejezések, de a fiatalok zömének fülét is bántja a versben található émelyítően édeskés nyelvhasználat. Rá is szólnak a társukra ilyenkor.

 

Tételezzük fel, hogy a Költő ismer a mai magyar ifjúság körében olyan szubkultúrát, ahol teljes egészében ilyesféle kifejezésmód járja. Elvileg nem lehetetlen. Néhány fruskát is tekinthetünk akár jelenkori tizenéves szubkultúrának. Ennek az ifjúsági csoportnak a nyelvét karikírozza a vers.

 

Igen, karikírozza. A verset mindenképpen szatírának, lírai karikatúrának kell tartanunk, szemmel láthatóan ez is volt az alkotó célja.

 

A szóhasználat problémái helyenkénti húzásokkal megoldhatók volnának, a mesterkéltebb részek elhagyása némileg közelítené a verset a kamaszok valódi nyelvéhez, és a karikatúra-jelleg is erősebb, hatásosabb lehetne.

 

A valós vagy vélt kamasznyelvi kifejezések zöme jól illeszkedik a vers nyelvezetébe. Nem mondhatom el ezt viszont a néhány lapos és ordas közhelyről, ami szintén a kamasz nyelvhasználat integráns elemének akar látszani.

 

A túlírtság ellenére mégis azt érezzük, hogy voltaképpen a vers befejezetlen. Ennek a szatírának valami csattanó kívánkozna a végére, így bántóan lebegve, „lógva” marad. A lezáratlanság pedig minden esetben képes megkérdőjelezni az ironikus hangvételt.

 

Pedig a Költő nyilván úgy érezte, hogy a versét lezárta, nem csupán abbahagyta. Erre utal a cím, illetve a címnek az utolsó strófa zárására való kifuttatása. Eleve ez volt a szándék. Utána valószínűleg nem érzékelte a lezáratlanságot. Helyesebb lett volna a koncepción menet közben változtatni. Gondatlansággal van tehát dolgunk.

 

Most pedig a formáról.

 

A verset a Költő egy ismert sláger dallamára írta. Kiváló ötlet. A Költő szembe mert helyezkedni a sznob közvélemény kényeskedő-fitymáló ítéleteivel, és egy „alacsonyrendű” vagy éppenséggel „populáris” dallamra írta versét. Valamikor minden vers dallamra íródott, és énekelni lehetett őket. ezt is lehetne.

 

Laczkfi formaérzéke láthatóan egészen kiváló. Az ilyen vers üdítő kivétel manapság, remek kontraszt a kanonizált líra esetlen, kesze-kusza formáival, formátlanságaival szemben. Mindenképpen üdvözlendő, hogy manapság, amikor még az amatőr honlapokon is akad időnként egy-egy kánonbasült fő-fő „teoretikus”, aki a csillogó, hasonlóan virtuóz formájú verseket pusztán a jól kidolgozott formájuk miatt szokta kifogásolni, van olyan kanonizált költő, aki meri vállalni a forma zenéjét; ebben a tekintetben mindenképen hű marad a magyar líra tradícióihoz.

 

Első olvasásra a forma briliáns.

 

Ha közelebbről nézzük, érezzük azonban, hogy a Költő hagyta magát az andalító formától sodortatni. Néhol a tökéletes formának a lírai fegyelem látja kárát.

 

Talán emiatt befejezetlen a vers. Kellett volna a végére egy igen erős csattanó. Az sem idegen a választott formától, de kétségtelen, hogy a költőnek el kell miatta szakadnia a zene hatásától, sőt azt éppen arra használni, hogy bizonyos értelemben ellenpontozza az eddigieket. Nagyon finoman. Lírai alapjaiban kell szemlélnie az egész verset, különben nem tudja befejezni.

 

Ilyen esetben esetleg az is felmerülhet, hogy a csattanó törje meg a szép, dallamos versformát. Esetleg másféle verszenével, hogy elegáns is legyen a kontraszt. Itt azonban ez nem történt meg, a vers befejezetlen maradt.

 

Némely költők típusbetegsége, hogy nem tudnak ellenállni a felkínálkozó szójátékoknak. Ilyen például ebben a versben az

 

• étrendem
• én trendem

 

kecskerím.

 

Nem jó, ha az olvasó az ilyesmit azonnal észreveszi. Akkor a szöveg valahol mesterkélt. Ha rím és rímhívó szó magamutogató díszfelvonulást rendez a versben, megbicsaklik a tartalom. A három szótagos kecskerímnek magától értetődő természetességgel kell a költeménybe illeszkednie, hogy azt érezzük, nem is lehetne a tartalmat másképpen mondani. Rímhívó szónak és rímnek olyan csöndesen, hétköznapi módon, szemérmesen kell nászra kelnie, hogy első olvasatra észrevétlenek maradjanak. A tartalom egyszerű világossága mellett ilyenkor halkuljon el a rím kolompszava. Ez nem könnyű feladat, a félmegoldás meg kerülendő. A magyar lírában például Kosztolányi Dezső volt nagy művésze az efféle rímelésnek, de neki sem sikerült minden alkalommal.

 

Hát itt?

 

„kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem”

 

A kísérlet itt egyértelmű fiaskóval végződött. Rossz és erőltetett. A strófa ki is lóg a versből.

 

Ehhez a kitűnő, szépen végigvitt versformához meg végképp nem illik az írásjelek és a mondatot nyitó nagy kezdőbetűk hiánya. Szerencsétlen döntés eredménye. Az erős, életigenlő formával igen groteszk kontrasztot képez a drog inspirálta elfajzott élettagadásnak ez a keresetten ál-primitív rekvizituma. Mocskos és rongyos klepetust adtak egy gyönyörű nőre. Ebben gyaníthatóan „az én trendem” lehet a ludas; a Költő nem volt képes magát függetleníteni a kánonon belüli nyegle divattól. Kár érte.

 

Nézzem most már a tartalmat.

 

Laczki János Véletlen című műve szerepvers. Ez egyike a klasszikus lírai alapállásoknak; a Költő belehelyezi magát egy másik személy helyzetébe, így a lírai Én hangsúlyosan nem azonos a Szerzővel.

 

Ebben a versben a lírai Én egy körülbelül tizennégy-tizenöt éves, széllelbélelt fejecskéjű bakfis. A vers az ő monológja.

 

Az indulás azonban problematikus:

 

„csomizom a ruciba
a habtestem”

 

Lehet, hogy a gyereklányok használják, de akkor sem szerencsés ezt a verset ordas közhellyel indítani:

 

„habtestem”
 

Teljesen másféle miliőhöz tartozik a kifejezés. Jelen esetben egyszerű, majdnem „magától értetődő” az alkalmazása. A Költő könnyedén beillesztette a második sor végére, és ment tovább.

 

Hiba.

 

A közhely itt kimondottan rontja a vers indítását. Kétértelművé teszi az alapszituációt. Ki is beszél itt? Valóban tinilány? Esetleg valami kültelki primadonna? Vagy éppenséggel félvilági leányzó?

 

Nézzük csak, miféle szavakat használ itt Laczkfi:

 

 „csomizom a ruciba
a habtestem”

 

Körülbelül: ’Ruhába csomagolom a testem’

 

• csomizom
• ruciba
• habtestem

 

Ha ezeket egyenként nézzük, kiderül, hogy kizárólag a „csomizom” az, amit talán valóban eredeti kamasznyelvi szóhasználatnak, napjaink szóalkotásának tekinthetünk. A másik kettőt nem. A „ruciba” már legalább ötven-hatvan éve tagja a hazai szókincsnek, a „habtestem” pedig annál is régebben. A stílusértékükről most nem szólnék, de az sem egyértelmű.

 

A három „kamasznyelvi kifejezés” a vers indító strófájában három különböző rétegbe tartozik, és ennek megfelelően eléggé vegyes benyomást kelt:

 

„csomizom a ruciba
a habtestem”

 

A „habtestem” közhely. Helyette kellene ide valami igazán szellemes, a kamasznyelvhez közelítő költői nyelvi lelemény, a vers sírva könyörög utána. Valami bájos kifejezés, hogy mit is csomagol ruhába a versben beszélő süldőlány. Hatásossá változtathatná a vers indítását, mert így meglehetősen vérszegény.

 

Lényegében a verszene az, ami elég lendületes ahhoz, hogy továbbvigye a verset. Ez még nem döntő probléma, indult már vers ennél rosszabbul is. Gondoljunk József Attila Költőnk és kora című költeményére.

 

Tehát szerepvers. Hagyjuk, hadd mondja tovább a fruska.

 

Csakhogy…

 

Itt a szerepvers-jelleg felborul, tüstént az első strófában:

 

„tinibugyi gumija
bemélyedten”

 

Ezt aligha mondhatja a tinilány. Itt újra a szerző beszél, ebben a két sorban őt képviseli a lírai Én. Nézőpontváltozás történik, de a következő strófában már az új nézőpont nyomtalanul el is tűnik, és visszatér az eredeti.

 

kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem

 

A Szerző tehát kiesett másfél sor erejéig a szerepéből, utána azonban a szerepvers-jelleg visszatér, és a továbbiakban egészen a vers végéig állandósul. Mindkét esetben átmenet nélkül történik a váltás, ami még zagyvábbá teszi a vers kezdetét.

 

„tinibugyi gumija
bemélyedten”

 

A legkarakteresebb és legemlékezetesebb két sor. Nem véletlenül idézték a versből úton-útfélen éppen ezt.

 

A „tinibugyi” ’tizenéves leányzó alsó testi fehérneműje’ kitűnő nyelvi lelemény, igen közel áll a valódi kamasznyelvhez, és nem is annyira édeskés, mint a versben található kifejezések zöme. Nyilván a Szerző személyes találmánya. Jól cseng, nagyszerűen illik a vers ritmusába, formailag remekül illeszkedik. Kár, hogy a tartalomba viszont nem illik bele. Talán egy másik versben volna a helye. Elég nehezen használható azonban nemcsak a szokatlansága, hanem elsősorban különleges, összefoglaló értelmű jelentése miatt.

 

A Költő megalkotta ezt a remek szóviccet és nem volt szíve kihagyni. Talán még gondolatban jólesően el is fantáziált a „tinibugyi” takarta objektumok vidékein, hogy hová is mélyed az a fránya gumi. Talán emiatt, talán másért lazult meg itt a lírai fegyelem.

 

„tinibugyi gumija
bemélyedten”

 

Elég nehezen, több rendbeli értelemzavarással illeszkedik ez a két sor. Tüstént megállítja a lendületet, a kínrím csikorog kegyetlenül. A verset ismét a kitűnően megválasztott ritmus viszi tovább.

 

„kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem”

 

A fentebb említett kecskerím ezt a versszakot is tönkreteszi. A hölgy evési és ivási szokásainak taglalása azért sem nevezhető igazán sikeresnek, mert a következő strófa máris ellentmond az itt előadottaknak. Az „étrendem” és „én trendem” nemcsak stílusában lóg ki kegyetlenül a versből, de az adott szituációban kissé zavaros jelentésük miatt is. más, szerényebb, de sokkal pontosabb rímhívó és rím kellene ide.

 

Ennek olvastán támadt az érzésem, hogy Laczkfi János összegyűjtött néhány kamasznyelvi ügyibügyi kifejezést, és ezek közül igyekezett minél többet bezsúfolni-suszterolni ebbe a versbe. Lehet, hogy ez szorította ilyen mértékben háttérbe a szerkezeti, kompozíciós megfontolásokat.

 

„koviubi pörivel
a kedvencem
lekipali csokival
jaj vétkeztem”

 

Igen sokat köszönhet ez a vers a formának. A tartalmi zavarok és az írásjelek hiánya generálta zavarosság miatt már legkésőbb itt összeomlana. De az erőteljes ritmus a hátán röpíti előre a verset. Még a ragrímek sem tudják kétségbe vonni a szárnyalását.

 

„koviubi pörivel
a kedvencem”

 

Itt még hagyján. A versben beszélő hölgy ízlése kissé különösnek tűnik. A fentebb említett „étrend” után kiderül, hogy kedvenc étele egészen más. Nem is egy dimenzió.

 

„lekipali csokival
jaj vétkeztem”

 

Itt viszont a karakterrel támad némi probléma. Ez megint nem a tinilány hangja, hanem az örökösen fogyókúrázó középkorú dámáé. A kamasz leánygyermek magától értetődően falja az édességet, és aligha érzi úgy, hogy „vétkezett” – majd sokkal később válik belőle a megszokott hisztérika. A kényeskedés igen, az jellemző rá, az ilyesféle képmutatás nemigen.

 

„fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten”

 

A témaváltás előkészítés nélkül történik. A monológ most a lírai Én édesapjára tér át, az a strófa az ő karikatúrája. Ezek szerint a „fater” valamilyen műhelyben dolgozik és hajlamos a kvaterkázásra.

 

Ez az első strófa, amikor német eredetű kifejezések lopakodnak a versbe. Ezek jóval korábbi nemzedékek nyelvhasználatához tartoznak, főleg a városi kézműves rétegekre voltak jellemzőek Budapesten és a Dunántúlon. Elvétve, a korábbinál sokkal ritkábban ma is előfordulnak. Ez esetleg behatárolhatja, miféle közegbe is tartozik a lírai Én.

 

A versről azt írták, hogy Laczki ironikus hangvételének éle elsősorban a mai szülők gyereknevelési kultúrája ellen irányul, a szülők nem ügyelnek csemetéikre, magukra hagyják őket, minden lehetséges módon kiküszöbölik őket az életükből.

 

Ha az irónia ezt teszi szóvá, jogosan teszi. Ennek figyelembe vételével kell most ezt a strófát vizsgálnunk, hiszen ez az egyetlen olyan versszak, amely az apáról szól.

 

Nézzük újra:

 

„fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten”

 

Miért érzem úgy, hogy a Költő cél tévesztett?

 

„fusizik a fatim is
a műhelyben”

 

A műhelyben – azaz a munkahelyén „fusizó” – azaz magán jövedelmet célzó munkát végző – fater képe megkésett. Ez a posztkommunista időszak, a nyolcvanas évek jellegzetes szituációja. Ahogy igéje is az:

 

„fusizik”

 

Ez lenne a szülők hozzáállásának kritikája?

 

„fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten”

 

Haloványnak meglehetősen halovány. Nagyobb baj, hogy ez így közhelyes és semmitmondó.

 

Hátha az anya kritikája jobban sikerült. Nézzük tovább:

 

„depizik a szaniban
a mutterchen
dobi cigi dugiba
a farzsebben”

 

Ezek szerint a depressziós anyácska (mutterchen) éppen szanatóriumban van, nyilván farmernadrágot visel, és annak a farzsebében tartja a ki tudja kitől lopkodott (dobbantott) cigarettát, ami neki nyilván tilos volna.

 

A műhelyben fusizó fater felesége depresszióban szenved, és szanatóriumban van. Ez lenne a tipikus magyar család a XXI. század második évtizedében?

 

Aligha.

 

Ez ma egyáltalán nem életszerű. Korábbi magyar művészfilmek szenvelgéseire emlékeztet, és a régmúlt Kádár-korszak mesterkélt hírlapi vitáinak világát idézi.

 

• „Kicsi vagy kocsi?”
• „Unalom összkomfortban?”

 

Emlékszünk rájuk? Akkor is közhelyekbe fulladtak, éppen úgy, mint ez a strófa.

 

Ha ez a versszak bizonyítja a mű társadalomkritikai szemléletét, nagy baj van. Ez a strófa ódon közhelyektől ásít, még csak alulról sem karcolja a mai valóságot.

 

Hát a kamaszos szóhasználattal hogy’ állunk?

 

„depizik a szaniban
a mutterchen
dobi cigi dugiba
a farzsebben”

 

Szemlét tartanék a strófában előforduló kicsinyítő képzős kifejezések felett. Ezek a következők:

 

• Depizik
• Szaniban
• Mutterchen
• Dobi
• Cigi
• Dugi

 

Ebből a „mutterchen” nem a mi nyelvünkhöz tartozik, csak a teljesség igénye miatt vettem be a felsorolásba.

 

A elsoroltakból legfeljebb a depizik lehet viszonylag új keletű. A többi legalább fél évszázada képezi részét a magyar nyelv különféle rétegeinek. Nemcsak a kamaszok használják őket, és nem tekinthetők speciális diáknyelvi, vagy ifjúsági nyelvi szóalakoknak.

 

Hol van hát a kamaszoknak ama külön nyelve, amiért ez a vers annyi dicséretet kapott?

 

Hátha majd ezután. Nézzük tovább:

 

„könyi szivi nehari
ha tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt végleg nem”

 

Következnek a lírai Én szívügyei. Továbbra is szépen gördülő strófában. A forma kiváló. Csupán a tartalom zavaros.

 

A gond az, hogy a szövegből nem derül ki, hogy a „lityi-lötyi” ebben az adott esetben igéből képzett főnévi, vagy melléknévi értelemben szerepel-e. A mondat ugyanis mást jelent az egyik, illetve megint mást a másik esetben. Nem mindegy, hogy a leányzó, nem óhajt mélyebb kapcsolatba lépni egy „lityi-lötyi pasival”, vagy csak egyszerűen nem szeretne „pasival lityegni-lötyögni”. Újabb gondatlanság, ráadásul értelemzavaró gondatlanság.

 

A nyelvezet ebben a strófában sem rugaszkodik túlságosan el a kamaszok nyelvének irányába. A kicsinyítő képzős – vagy mesterkélt kicsinyítő képzős – kifejezések közül a „szivi” szintén nem új fejlemény, és nem is kifejezetten a fiatalok nyelvére jellemző. A „pasi” sem. Van azonban két valóban új fejlemény, ezek az SMS-nyelvből származnak.

 

• Könyi
• Nehari

 

Ezeket nem akarnám minősíteni. Majd az idő dönt felőlük. Remélhetőleg nem lesznek túlságosan hosszú életűek.

 

Következzen a vers záró strófája:

 

„vidikazi zacsiban
a víkendem
csörizi a telimet
a véletlen”

 

Ebben a strófában elég nehezen lehet szövegkohéziót találni – megmagyarázni persze meg lehetne. Az első két sor lendületes, de nem tölti be elég jól azt a nyilvánvaló célt, hogy rímhívó szót és felvezetőt adjon az utolsó kettőhöz, amit a Költő a vers zárásának szánt. Hogy ettől függetlenül a vers befejezetlen, arról már fentebb szóltam.

 

A strófa két részre bontható, ezek között legfeljebb mondvacsinált egységet találhatunk. Z első rész:

 

„vidikazi zacsiban
a víkendem”

 

A „vidikazi” egyértelműen viszonylag új fejlemény a nyelvben, találékony is, szellemes is. A „zacsi” már nem az, de ettől függetlenül a két játékos kifejezés jól egybesimul. A „víkendem” azonban már problematikus. a két sor csak kényszeredetten értelmezhető, a „víkendem” alighanem rím-és ritmuskényszer okából került a második sor végére.

 

„csörizi a telimet
a véletlen”

 

Láthatóan ez a két sor szeretne lenni a vers „hatásos befejezése”. Meg is izzad érte keményen, de erőfeszítéseit nem koronázza siker. Kár érte.

 

„csörizi a telimet
a véletlen”

 

Amúgy ez az egész vers legjobb sorpárjai közé tartozik, valóban jellemez, jól funkcionáló része lehetne egy igazán remek verses karikatúrának. Itt azonban egyedül érzi magát, és csalódottan duzzog a vers végén.

 

A „csörizi” valóban a kamasznyelv újabb rétegei közé tartozik, hangulatos és szellemes. A „telimet” esetleg a Szerző alkotása lehet, ilyen formában még nem találkoztam vele, tapasztalatom szerint a fiatalok inkább a „telómat” kifejezést használják. A „telimet” azonban hangrend és ritmus okából is sokkal jobban illik a vers szövegébe. Ha a Költő alkotta, igaza van, ide való.

 

Ezzel együtt ez a sorpár nagyon árva. Kellő előkészítéssel igen jól (is) zárhatná a verset, előkészítés hiányában azonban árván gubbaszt a végén, és nem tölti be a csattanó funkcióját.

 

Laczkfi János Véletlen című verse szerkesztői melléfogás miatt került a tankönyvbe, szép és hatásos formájú, de amúgy eléggé hanyagul összecsapott alkotás. Kisujjából rázta ki egy kiváló formaérzékkel rendelkező, de ebben a versében a lírai fegyelmet teljesen mellőző Költő.

 

 

 

Legyek igazságos Laczkfi Jánoshoz. Keresnem kell még egy másik verset, ami ennél komolyabb is, fontosabb is.

 

Folytatása következik.