Szerelem és líra - CXI.

Száztizenegyedik rész 

A közönséggel szembeni felelősségnek számos aspektusa van, és mindenféle prekoncepcióval ellentétes.

A költő a közönségét – lényegében nemzetét és az emberiséget – nem uralja, hanem szolgálja. 

Ebben a szférában okoztak a legtöbb kárt az elmúlt évtizedek olyasféle bombasztikusnak tervezett süket banalitásai, mint hogy „Az írónak nem népben és nemzetben kell gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban.”  Szentenciaszerű arroganciájukkal voltaképpen a minimumra szállítják le az igényességet, ködösítenek és elterelik a figyelmet a lényegről.

A jó költő, író nem tud nem gondolkodni népben, nemzetben, emberiségben. Ez abszurdum. Lehet persze kizárólag „alanyban és állítmányban” utazni, ahogy az író-iparosok teszik szerte a világban. Jól meg is lehet abból élni. De senki sem gondolja, hogy így születik a minőségi költészet és irodalom.

Miről terelik el a figyelmet a hasonló cinikus közhelyek?

A két legfontosabb fogalomról. Felelősség és szolgálat. 

Az önmagunkért és másokért folytatott munka mindig szolgálat, de a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében. 

A szolgálatról szólnom kell néhány szót, mert a gyakorlatban divat összetéveszteni vagy egybemosni más fogalmakkal.

A szolgálat nem áldozat, nem lemondás és nincs összefüggésben a mártírhalállal. A lemondás fogalma a haszonelvűség vizeiről úszott át, ami könnyen megvalósítható a mai sötétségben.

Az áldozat is más fogalom, más vonatkozásokban értelmezhető.

A mártírhalál fogalmának kialakulásában a valódi mártírok teljesen ártatlanok. A meggyőződésükért életüket áldozó hősök a magánéletben talán nem sokban különböznének ma élő embertársaik legjobbjaitól. Egy megrázóan és fájdalmasan szép pillanatban ragaszkodtak valamihez, amit értéknek tartottak.Mártírrá az utókor agresszivitása teszi őket. Kevés hagyománnyal élnek vissza annyiszor és olyan durván, mint a mártírokéval. Ezernyi intézmény, politikai csoport, kisebb vagy nagyobb hatalom sajátítja ki őket, tetszeleg, pózol, és igyekszik elhitetni, hogy a nemes halottak kizárólag vagy leginkább az ő jelenlegi hatalmi képzelgései, manipulációi, állami spekulációi vagy üzletei érdekében áldozták fel az életüket. Azt képzelik, sohasem fogunk rájönni, hogy semmi közük a mártírokhoz, inkább azok gyilkosaival állnak szellemi és erkölcsi rokonságban. A mártírok emlékével való visszaélésben kevés a kegyelet, annál több az agresszivitás. Nem a hőstettekre és nem a szolgálatra való emlékezés a lényege, hanem a bosszú indulatainak ébren tartása, emiatt gyakran igen hosszú időre konzervál olyan konfliktusokat, amelyek kölcsönösen előnytelenné teszik a bennük érintett embercsoportok kapcsolatait.

Mi itt a Kárpát-medencében igen sokat szenvedünk ettől a jelenségtől. Ma már egyértelműen külső manipulációk tartják fenn a minket szorító illyési gyűlöletgyűrűt és az apró, önállótlan kis államok konglomerátumát, hogy a nacionalizmus pórázánál fogva felügyelet alatt tarthassák a területet. Országaink folyton idegenek segítségéért kuncsorognak az egymás elleni, folyton feléledő pozícióharcban. A szlovák nyelvtörvény ügyében az európai hatalmasságoktól az amerikai kongresszushoz rohanunk, teli tüdőből ordítjuk a sérelmünket, hogy aztán – mint az összes hasonló helyzetben – a végén azon kérődzhessünk, hogy az európai biztos lenyelt egy olyan törvényt, ami alapjaiban teszi hiteltelenné az EU egész demagógiáját. Ettől függetlenül mindig örülünk minden vélt vagy valós szóbeli segítségnek – az semmibe sem kerül. Hogy a határokon túl élő magyarokon ez mennyit segít, más kérdés.

Vajon folytatódik a nyüzsgés, meg a panaszkodás az idők végezetéig?

Még sohasem hallottam olyan, komoly erőfeszítéssel kidolgozott tervről, amely igazán eltökélten számba vette volna, mi is kellene a Kárpát-medencében élő népek valódi együttműködésének megvalósításához. Ezzel persze nem a nagyhatalmakhoz kellene szaladgálnunk, azok nem tudnának és nem is akarnának benne segíteni. Nem lenne érdekük. Látszólagos kenetteljes támogatás mellett sunyi akadályokat emelnének.

Ehhez persze őszintén számba kellene vennünk, miben vagyunk hibásak mi, és miben a többiek. A mi hibáink és bűneink dandárja valahol azon vonal mentén húzódik, hogy úgy tettünk, mintha a karlócai (és még inkább a szatmári) béke után töretlenül helyreállt volna az egykori szentistváni Magyarország. Utána a dualizmus – most aranykornak hirdetett – időszakának is a körmére kellene néznünk. Aztán annak, miféle szégyenletes bűnöket követett el a magyar közigazgatás a Horthy-féle „országgyarapítás” során visszakapott területeken. Mennyire várt bennünket, és milyen óriásit csalódott az ott élő lakosság…

A többieknek meg segítenünk kell. Nekünk van ezeréves állami múltunk, óriási (ma talán még számba sem vehető mértékű) helyi tradíciónk. Teljesen mindegy, finnugoroknak tartjuk-e magunkat, vagy ragozó nyelvet beszélő ős-európai leszármazottaknak (gyanítom, valahol mindkettő ugyanoda vezet), hont foglaltunk-e Árpáddal először vagy másodszor, esetleg sok ezer éve itt lakunk.Segítenünk kell a többieknek – de nem szemrehányással, és nem is azzal, hogy minden marhaságot rájuk hagyunk. A dákoromán, nagymorva és egyéb fantazmagóriák helyett nekik is valódi történelemre van szükségük. És ami a legfontosabb – senki sem kisebbség. Itt csak egyenrangú népek között lehet valódi barátság. Ahogy Svájcban.

Kölcsönös kegyeletben kell részesítenünk egymás mártírjait – és el kell feledkeznünk a tömeggyilkosok ünnepléséről.

Mindez harccal lehetetlen – csak szolgálattal lehetséges.

Igazi békét és együttműködést csak szolgálat hozhat létre – a Kárpát-medencében is, a világban is.

Mi is hát a szolgálat?

Folytatása következik.