Szerelem és líra - LXX.

Hetvenedik rész

Mindebből feketén-fehéren az világlik ki, hogy modern világunkban a „művész” fogalma lényegében a hierarchiában elfoglalt státuszt jelent, se többet, se kevesebbet.

Ha a mi közvetlen témánkra akarjuk lefordítani: hivatalosan költőnek az tekintendő, aki a társadalmi hierarchiában a „költő” státuszt az intézményrendszer jóváhagyása mellett betölti.

Így már teljesen érthetővé válnak a jelenkori költészettel kapcsolatos tapasztalataink. Az a költő, akit a státuszába kineveztek. Az is érthető, ha az illető a „foglalkozás” rubrikába azt írja: „költő”.

Nem igazán releváns, hogy az illető egyáltalán tud-e verset írni. Messze nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a fennálló státusz-rendszerben eljuthasson odáig, hogy a hivatalos intézményrendszer áldásával költőnek nevezhesse magát. Ez számos előnnyel járhat, díjakkal, különféle kiváltságokkal, állami támogatással, szinte „alanyi jogon” járó kapcsolatok igénybe vételével, adókedvezményekkel, juttatásokkal, mifenékkel. Nyilván késhegyig menő harc folyik érte.

Elébe lehet egyébként menni annak, nehogy a státusz-költőktől a társadalom a valóságos költők feladatkörét kérje számon. Ez nem is olyan nehéz. Mindössze olyan esztétikai felfogást kell kialakítani, amely lényegében kizárja, hogy a státusz-költőnek akár formai, akár tartalmi tekintetben kötődnie kelljen a magyar líra hagyományaihoz.

Így lesz a kör – circulus vitiosus. Költő az, akit a költői bürokrácia költővé fogad, illetve kinevez, vers az, amit ugyanez a bürokrácia annak nyilvánít, poétika és költészet-esztétika is csak az lehet, amit ugyanez a kör annak elfogad.

A dolog tiszta és világos: az apparátus sikeresen adaptálta magához a „költő” fogalmát, státusszá alakította, kisajátította, megkaparintotta – övé.

Ha valódi költészetet akarunk, az apparátuson kívül kell azt megteremtenünk, és talán valami más elnevezést kellene neki adnunk, mert a költő státusza „hivatalosan” már foglalt.

Csakhogy ez így túl egyszerű.

A líra és a hivatali infrastruktúra messze nincsenek egy dimenzióban. Értékrendszerük egymással nem összemérhető. Két ennyire nem kompatibilis rendszer keveredése mindig káoszt teremt. A kinevezett költők közt akadnak jobbak is, bumfordibbak is, tehetségesek és tehetségtelenek. Akad, aki valóban képes lírai érték létrehozására, és olyan is, aki nem. Nem az alkotói képességek számítanak, hanem a hivatali hierarchiában elfoglalt hely.

Ez a bizonytalanság alkotja a kinevezett költészet legerősebb önvédelmi rendszerét. Mert ha nem releváns a lírai minőség, az még nem is zárja ki annak meglétét, legalább foltokban. Ha véletlenszerűen is, ha a struktúra ellenére is, ha a merőben alkalmatlan poétika meghazudtolásával is, de mégis létrejöhetnek értékes művek, amelyek felhasználhatók a rendszer önigazolására minden olyan esetben, amikor erre szükség mutatkozik.

A rendszer maga belül sem homogén, állandó küzdelmektől, viszályoktól, torzsalkodásoktól terhes. A hazai közéleti érvényesülés számos negatív „hagyományát” is felhasználják az egymást eltaposni, háttérbe szorítani kívánó egyének és csoportok; a tradicionális urambátyám-kapcsolatoktól a nepotizmuson keresztül a politikai jellegű szembenállásig. A legújabb taktika talán a hasonszőrű külföldi egyének és szervezetek segítségül hívása, illetve a külföldön keresztül történő nyomásgyakorlás. Ez természetesen tipikus komprádor magatartás, kizárólag meghatározott politikai pályán futó személyekre és csoportosulásokra jellemző.

A magyar kultúra egyéb ágazataiban sem különb a helyzet.

Megtörtént a nagyon közeli közelmúltban (nem a líra szűkebb területén), hogy valamely magyar kulturális ágazat néhány fővárosi intézménye – amelyek együttvéve sem képviselték az adott hazai ágazat tíz százalékát sem – külhoni kapcsolataira támaszkodva hasonszőrű európai szövetségeseitől száznál több „szakértőt” csődített az országba azzal, hogy ők elnyomott helyzetben vannak, és rajtuk kívül azon ágazatban Magyarországon igazi művészet nincs. Sikerült kirekeszteniük a programból az ágazat többi fővárosi és minden vidéki intézményét, amelyek náluk nagyságrendekkel nagyobb közönséget vonzzanak, és sokkal komolyabb művészeti potenciált képviselnek. Nem különösebben érdekelte őket, milyen károkat okoznak a magyar kultúrának.

Az említett ágazat még jelentős számú közönséget vonz. A líráról ez már régen nem mondható el, legalábbis a hivatalosnak tekinthető líráról. A hasonló torzsalkodások éppen ezért ott többnyire a berkeken belül maradnak.

A rendszer tehetetlensége meglehetősen nagy, és volt rá ideje, hogy körülbástyázza magát infrastruktúrával.

Igazából korábban is kialakult már a magyar lírában hasonló szituáció, a maival analóg elmerevedés is előfordult már, de sohasem volt ennyire zárt és a maga nemében ennyire tökéletes. A zárt rendszer a kívülről érkező, a brancshoz integrálódni nem akaró költőt össztűzzel szokta fogadni nálunk, különösen akkor, ha többé-kevésbé populáris poétikát, értékrendet hoz magával. Erre Petőfi indulása lehet a legjobb példa. Ady esetében is hasonlót láthattunk. Talán nem véletlen, hogy mindketten számos alkalommal kritizálták a hazai irodalmi életet.

A líra intézményi struktúráját folyamatosan veszélyeztetik a kívülről, a hierarchián túlról érkező költők és poétikák. Ezek közül akit lehet, integrál, a többit megpróbálja kirekeszteni a költészetből. Különösen azokat, akik minden mesterkélt rendszer legnagyobb ellenségét hozzák magukkal, az pedig a populáris poétika.

Igazi szerelmi költészet ma már csak ilyennek a programjában szerepelhet.

Folytatása következik.