Szerelem és líra - LXXXIV.

Nyolcvannegyedik rész

A szerelemmel kapcsolatban a dráma eleve csak a líra után juthatna szóhoz. Még inkább így van ez, ha a világról, az országról, a közelmúltról és a magyarságról sunyi prekoncepciók, mesterkélten rossz előfeltevések alapján összetákolt darabok szólnak. Ezekhez járul még a „rendezői olvasat”.

Manapság számos öncélú színpadi szenvelgést kísér levett kalapú sznob tiszteletkör. Olyat is láttam, ahol az emberi fekália „játszott”. A színpadon. Nem tévedés. Rossz, túlzásokba eső, propagandisztikus előfeltevéseket hangoztató darab volt a magyar közelmúltról, összezagyválva több évtizedet, nyakon öntve tipikusan napjainkra jellemző motívumokkal. A „vájt fülű” kritikák úgy ajnározták, hogy csaknem füstölt a papír. Pedig semmi jelentőset és semmi igazat sem tud mondani a jelenről. A közelmúltról még annyit se; csupán a rendszerváltás utáni retorikai közhelyeket hangoztatja, azokból is a leginkább elkoptatottakat és a legostobábbakat.

Ilyenkor már nemcsak a fától az erdő, a fakéregre pottyant madárürüléktől a fa se látszik…

Láthatjuk, hogy a többi műnem kanonizált termékeiben sem jobb a helyzet. Térjünk vissza a líra vidékeire.

A dráma tereire tett kirándulás után még élesebben vetődik fel a kérdés: alkalmas-e a művészet vizsgálatára a tudomány?

Természetesen így, teljes egészében nem foglalkozhatok vele. Le kell szűkítenem: alkalmas-e a líra vizsgálatára a tudomány?

Valamilyen értelemben természetesen alkalmas. Más értelemben véve meg tökéletesen alkalmatlan.

Az már sokaknak feltűnt, hogy a tudomány által alkalmazott premisszák nem boldogulnak a művészettel, mint jelenséggel. Hozzáteszem: a lírával sem.

A művészetet és a lírát a tudomány leginkább történetiségében igyekszik megragadni. Ilyenkor a történettudománytól kölcsönzött elvek hamar csődöt mondanak. A leghamarabb a fejlődés elve. Nem létezik olyan védhető elv- és érvrendszer, amelynek segítségével „fejlődést” lehetne kimutatni Leonardo da Vinci festményeitől a jelenlegi kortárs piktorokig. Ezzel persze gyakran próbálkoztak, de mind összeomlott. Mitől lenne fejlettebb a legrangosabbnak tartott mai festő bármely alkotása Leonardo vagy Raffaello képeinél? Össze lehet eszkábálni valamiféle izzadságos ál-útvonalat, de azt csak a kiagyalójának ötletessége tarthatja össze, nem pedig a valóság. Leonardótól nem vezet a jelenlegi festészethez semmiféle „fejlődés”.

Az „egyenes vonalú egyenletes fejlődés” képzete a jelen történettudomány dogmatikus hozadéka. Fentebb már beszéltem róla, hogy a történettudomány – érdekes módon a klasszikus értelemben vett történetírás nem! – ragaszkodik hozzá, hogy az emberi történelem a kissé szűk látókörben értelmezett evolúción alapul, azaz az emberré válástól napjainkig szakadatlan fejlődés zajlik. Az emberi társadalom történetére is nagyon nehezen húzható rá ez a képlet, de azonnal összeomlik, mihelyt az ember valami sajátos tulajdonáról – például a művészetről – van szó.

A lírában kissé bonyolultabb a helyzet. Itt sem lehet semmiféle „fejlődést” kimutatni valamely kor legjobb alkotásai, valamint a mai líra között. Miféle „fejlődést” jelenthet Alkaiosz, Szapphó, vagy Arkhilokhosz verseihez képest a mai költészet? Miféle fejlődést jelenthet a mai líra Vörösmarty, Petőfi, vagy Ady költészetéhez képest?

Természetesen vannak kerülő utak. A művekben található társadalmi körülmények, esetleg a bármilyen, lírán kívüli jelenséggel kapcsolatos társadalmi felfogás eltéréseit fejlődésnek értelmezve gyakran sikerül fejlődést kimutatni. A poétika egyes korokon átívelő tagadhatatlan fejlődése szintén hátteret adhat az efféle spekulációkhoz. A középkori lírához viszonyítva az újkori költészet fejlettebb. De – fejlettebb-e az ókorival egybevetve? Ha azonban a legnagyobb alkotókat szemeljük ki egy-egy korból, a fejlődés elve teljesen tarthatatlanná válik.

A helyzetet még tovább bonyolítja, ha – ahogy a tudós összefoglalók teszik – a jelen költészetét azonosítják a jelen kanonizált költészetével. Akkor végképp teljes lesz a zűrzavar.

Fentebb már említettem, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a miénk a Földön az első civilizáció. Talán a történelem és az evolúció jelenlegi felfogása is revízióra szorul, egy türelmesebb korban majd feltárulnak a mélyebb összefüggések, folytatódik „az időmélység hátrálása”.

Persze, ha az irodalomtörténet-írás egyszer arra vállalkozna, hogy megírja minden korok hivatalos, az akkor hatalomhoz közel álló, felülről anyagilag támogatott, az infrastruktúra előnyeit élvező költészetének és irodalmának történetét, meglepő eredmény születne. Csendesen megjegyzem: ebbe a sorba a jelenlegi magyar kanonizált költészet minden probléma nélkül férne be, egyáltalán nem lógna ki belőle.

Ha a magyar líra legfontosabb vonulatát a hagyomány alapján a Balassi-Csokonai-Petőfi-Ady-József Attila fémjelezte vonal mentén jelöljük meg, kiderül, hogy a magyar költészet legfontosabb vonulatához tartozó költők közül egyik sem állt közel az adott hatalomhoz. Egyikük sem volt felülről anyagilag támogatott, az infrastruktúra előnyeit élvező költő.

v     Balassi félig-meddig törvényen kívül állt.

v     Csokonai magányos kóklernek számított. Az országgyűlésen megjelentetett lapjából egyetlen példányt sem tudott eladni. Kedvelték sokfelé, mint talpraesett rímfaragót, de csak kevesen tekintették jelentős költőnek. Kazinczy és köre kiadványaikban a jámbor szerzetes költő, Dayka Gábor mögé sorolták.

v     Petőfi ellen az egész akkori sznob infrastruktúra tiltakozott. Ezen mit sem változtat, hogy Vörösmarty a kezdetektől elismerte, és pártfogásába vette az ifjú költőt. Vörösmarty nélkül aligha válhatott volna Petőfiből országos hírű költő. Később is állandóan kétségbe vonták költői rangját. Még a halála után is. Egyszerűsége, a nép körében élvezett elsöprő népszerűsége szálka volt a brancs szemében. a korabeli kritika vezetője személyes ügyének érezte, hogy „utánzóit”, valamint híveit és követőit kiszorítsa a magyar költészetből. A lesajnálás még a Nyugat korszakában sem szűnt, meg, sőt akkor erősödött fel igazán. Mesterségesen fordították utólag szembe Arany Jánossal. A sznobizmus még most is rendre megkérdőjelezi Petőfi líráját. Magam is hallottam, amikor némely tudorok „Petőfi, az Anyám tyúkja költője” stílusban minősítették. Ennek ellenére Petőfi a világ által legjobban ismert és elismert magyar költő. Ennek ellenére követői, tanítványai nincsenek, a magyar líra nem az ő nyomvonalán haladt tovább. Petőfi a maga korában hivatalos elismeréseket, díjakat nem kapott, jó kritikát se nagyon – ezekben akkoriban a következők részesültek: Császár Ferenc, Kunoss Endre, Jámbor Pál, Sujánszky Antal. Hallott róluk valaki? Ezek voltak a korabeli kanonizált magyar líra üdvöskéi.

v     Ady korában már tökéletesen kiépült a magyar sznob irodalmi és költészeti infrastruktúra, voltak egyesületek, tanszékek, díjak. Ekkor még mindez a népnemzeti irányzat kezében. Ady első kötetei alapján határozottan a „futottak még” kategóriában maradt volna, két kötete visszhang nélkül maradt. Az irodalomtörténet ezt a csorbát azzal véli kiküszöbölni, hogy „azok még nem is voltak igazi Ady-versek”. Ennek ellentmond, hogy a két első kötet termésének zöme később „igazi Ady-kötetekben” is megjelent. Léda szerelem és segítsége nélkül Ady aligha fut be. Halála után saját vélt tábora fordult szembe vele. Kevés undorítóbb esemény van a magyar líra történetében, mint az úgynevezett Ady-revízió. Ellenfelei védték meg, Horváth Jánossal az élen. Tanítványai szintén nincsenek, a magyar líra nem az ő nyomvonalán haladt tovább. Ez talán bizonyos értelemben magyarázatot is adhat rá, miért jutott a hivatalos magyar líra oda, ahol most tart. Ady a maga korában hivatalos elismeréseket, díjakat nem kapott. Jó kritikát főleg nem. Ezek akkor a következőknek jutottak: Szabolcska Mihály, Dalmady Győző, Zempléni Árpád, Szász Béla. Hallott róluk valaki?

v     József Attilát a maga korában alig vették észre. A halála után „fedezték fel”. A magyar költészet ekkor más politikai értelemben erősen meghasonlott volt, de József Attila még a „saját oldaláról” sem kapta meg a lírájának kijáró tiszteletet. Végig kínlódta, nyomorogta az egész életét. Az embernek az a benyomása, hogy az őt lelkesen emlegető infrastruktúrának roppant kényelmetlen volna – élve. Halottként vált jelképpé, sőt többé. A jelenlegi kanonizált líra első számú zászlódísze lett. Nem biztos, hogy ennek örülne – élve. József Attilát tette meg ősévé a jelenlegi kanonizált posztmodern – Vele takarózik. József Attila életművének tendenciózus (félre)értelmezésével próbálja azt „bizonyítani”, mintha tulajdon létrejötte valamiféle „fejlődés” eredménye lenne. A halott költőt lehet bármilyen módon „értelmezni”, sőt meg lehet írni az „öregkori, posztmodern verseit”, ez csak afféle sznob hatalmi játék. Semmi sem bizonyítja, hogy nagy költő posztmodern irányba fordult volna. Cáfolat viszont akad. József Attila zagyvaságnak minősítette Babits némely versét, elég utána olvasnunk, hogy lássuk: a költő ragaszkodott a gondolatok világosságához. Az Ő filozófiai képzettségével ez aligha lehetett volna másképpen. Az azonban nagyon rossz hír a posztmodern számára.

Az irodalomtörténet mindig utólagos és – hivatalos. Ezért történhet, hogy a régebbi korok valóban kiváló alkotói mögé saját korának kanonizált irodalmát állítja.

Nálunk azonban az irodalomtörténet is „lesgyanús”. A XX. századi líra története (az epikáé és a drámáé is) gyanúsan egyoldalú, ezért lóg a levegőben. Bizonyos irányzatok következetesen kimaradnak belőle, ez az igazi oka a nyilvánvalóan szűkülő tendenciának¸de még egy ilyen folyamatosan szűkülő spirál végére is csak nehezen, sok fáradsággal illeszthető be a posztmodern. Ha irodalomtörténeti dolgozatokat olvasunk, az erőfeszítések azonnal szemet szúrnak.

A jelenlegi, szétesőben lévő irodalomtörténet-írás persze még erre sem képes. Egyre esetlegesebb, mesterkéltebb, egyre elnagyoltabb, keresettebb szempontok alapján történik.

A társadalomtörténettel egybevetett irodalomtörténet szintén sokféle betegségben szenved; ez a „győztesek” történetírása, a politikai tendenciákkal való egybevetésből az irodalom – főleg a líra – csak vesztesként kerülhet ki.

Mindezek legáltalánosabb oka az irodalom – és benne különösen a líra – alapvető definiálatlansága, illetve a létező definíciók alkalmatlansága. René Wellek és Austin Warren az irodalom elméletéről szóló művükben többször is hangoztatták, hogy az irodalomnak – illetve benne az egyes műnemeknek és műfajoknak – valamiféle mozgó definícióra lenne szükségük. A maguk részéről mindent meg is tettek ennek elméleti megalapozása érdekében, de a megnyugtató meghatározás még várat magára.

Ezen nincs csodálkozni való. Az epika és a dráma is valami mély, egészen sajátos kapcsolatban van az emberi lényeggel, különben nem lehetnének annak kifejezői. Ezek főleg az emberrel, mint közösségi lénnyel állnak elszakíthatatlan kontaktusban.

A líra azonban egyszerre személyes és közösségi természetű. Emiatt roppant nehéz lenne a társadalom változásain, esetleges fejlődésén keresztül tulajdonítani fejlődést a lírának.

Talán más a viszony. Talán eltérő a sorrend. Talán nem a társadalom fejlődéséből kell következtetnünk a líra fejlődésére. Talán a líra változása mutatja meg – az Ember fejlődését…

Folytatása következik.