Szerelem és líra - XCIV.

Kilencvennegyedik rész

A szükséges kitérő után ideje visszatérnem a lírához. Vajon mi lehet a költészet küldetése, feladata ebben a mai világban?

Félreértés ne essék: nem a kanonizált költészetről beszélek, azt korábban már kellőképpen körüljártam. A kanonizált lírának a mai magyar világban semmiféle küldetése, megoldandó feladata nincs, a kanonizált líra nem küldetés, hanem puszta státusz.

A valódi költészetnek mi lehet a küldetése?

Még egy félreértést szeretnék eloszlatni: korábban egy szóval sem mondtam, hogy a kanonizált költészetben valódi líra nincs. Ilyet most sem mondok. Azt azonban állítom, hogy a jelenlegi kanonizált lírában valódi költészet legfeljebb nyomokban, véletlenszerűen, a trenddel szembeszegülve található.

Mi hát napjainkban Magyarországon a valódi költészet küldetése?

Van-e ilyen egyáltalán?

A lírával kapcsolatban jelenleg ez a legfontosabb kérdés.

Mi lehet ma Magyarországon az igazi líra küldetése?

Ahhoz azonban, hogy egyáltalán eljuthassak ehhez a kérdéshez, előtte még néhány másikra is válaszolnom kell. Legalább kettőre.

v     Korszerű-e ma Magyarországon a líra?

v     Mit tekintünk igazi költészetnek?

Ha ezekre sikerül választ találnom, újra feltehetem a legfontosabb kérdést.

Nézzem hát sorjában:

Korszerű-e ma Magyarországon a líra?

Ebben a kérdésben gyakran keverik össze a szezont a fazonnal, emiatt néhány dolgot tisztáznom kell. Elsősorban a verses szöveg korszerűségével kapcsolatban.

Amikor a líra korszerűségéről beszélek, nem csupán a verses szöveg korszerűségére, hanem kifejezetten a verstani gondolkodás számára értelmezhető lírai alkotások aktualitására gondolok, de aligha kerülhetem meg, hogy a verses szöveg korszerűségéről általánosságban ne beszéljek.

Sokat beszéltek, írtak arról, hogy a klasszikus értelemben vett verses szöveget a próza kiszorította – illetve kiszorította volna – az irodalmi használatból.

Ebből annyi igaz, hogy a XIX. század második felében a verses nagyepika általában véve korszerűtlenné lett, és az epika vezető műfajává a prózában írott regény vált. Ez Magyarországon is végbement, a közönség minden rétegében átvette a verses nagyepika korábbi helyét a próza. Utoljára talán a régi értelemben vett ponyvairodalomban; itt körülbelül 1880 körül történt ez meg.

A prózaregény térhódítása természetes folyamat volt, semmiféle teoretikus megfontolás nem állhatott az útjába, Arany Jánosé sem. Hiba lenne azonban a folyamat valamiféle fejlődést látni, ez korántsem az irodalmi végzet „szükségszerű” eredménye.

A prózaepikának esélye sem volt arra, hogy a verses nagyepikát kiszorítsa mindaddig, amíg a magányos olvasás szokása mögött a csoportos felolvasás háttérbe nem került.

Az epikában amúgy a prózai forma a magyar irodalomban mindig is élt, gondoljunk csak a népmesékre; az egyik legrégibb népköltészeti műfajhoz tartozó művek zömének soha nem is volt verses alakja. Mesélni – prózában mesélünk. A mese lényegéhez tartozik az előadói szabadság; a mesemondó mindenkor szabadon formálja, alakítja történeteit. Ez csak a prózával lehetséges.

Vannak más különbségek is.

A prózaepika olvasója a történetet látja – ahogy egy filmet – a verses nagyepika olvasója azonban minden érzékszervével érzékeli. A prózaepika olvasójának státusza az esetek többségében megfigyelő, a verses nagyepikáé résztvevő. A prózaregény világa lehet az olvasóétól tökéletesen idegen is, a verses nagyepika azonban az olvasó lelkéből szól, a befogadónak a mű világával közös világhoz kell tartoznia, különben nem tudja élvezni a művet.

A megfigyelő státuszú olvasó hozzáállása zömmel profán, a résztvevőé pedig közel áll a szakrálishoz. A megfigyelő státuszból kilépni nem tudó vagy nem akaró olvasót a verses forma a legtöbb esetben kimondottan zavarja.

A drámában bonyolultabb a helyzet. Annak idején a drámai naturalizmus kampányszerűen akarta kiszorítani a színpadról a verses szöveget, ami lényegében a mai napig sem sikerült. Mostanra jórészt kiderült, hogy a naturalizmus törekvéseinek zöme kimondottan kártékony volt, a hatása máig él.

A kortárs drámában a próza csaknem kötelező, csak kevesen mernek elrugaszkodni tőle. A darabok zöme nyúlós-nyálkás, bőbeszédű, rossz prózában íródik. Sokan elfeledték, hogy a verses szöveg a ritmus titokzatos hatalmánál fogva rendet tart a színpadon akkor is, ha nem versként hangsúlyozzák. A próza gyakran akkor is komor hangulatot teremt, ha nem kellene, a színészsokkal kevésbé számíthat rá az atmoszférateremtésben, mint a versre. Ez az egyik fő oka annak, hogy a színpadon a szenvedély helyett gyakran a hisztéria uralkodik.

És a líra?

Folytatása következik.