Szerelem és líra - XVII.

Tizenhetedik rész

Az előző részben arról beszéltem, hogy a Rómeo és Júlia a világirodalom legkövetkezetesebb alkotásai közé tartozik. Mindenképpen nagy dicsérete a kornak, hogy ez a dráma színpadra kerülhetett, és – tudtommal – a hatóságok soha semmilyen formában sem alkalmatlankodtak miatta.

A mű világában a szerelem jobb emberré, felelősségteljesebb, felnőttebb és boldogabb lénnyé tesz. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy férfi és nő gyakorlatilag egyenrangúak legyenek. Ennek következetes megvalósításával a mű minden patriarchális világszemléletnek engesztelhetetlen ellenfelévé lesz.

A Rómeo és Júlia a szerelem következetes védelme és képviselete érdekében ugyanilyen elszántsággal támadja az erőszak misztifikálását, az ököljogot is. A Montagu és Capulet családok magától értetődően hisznek abban, hogy a fegyverek igazságot tehetnek. Nem számít, hogy mit mondanak, a tetteik erre utalnak. Ha nem hinnének az erőszak igazságában, nem öldösnék egymást hosszú ideje úgy, hogy már nem is emlékeznek rá, mikor és miért indult közöttük a viszály.

Ez már önmagában érdekes szituáció. A mű előzményét képező novellák mind elítélik az abszurd, értelmetlen gyűlölködést, és a két fiatal szerelmét úgy fogják fel, mint az oktalan fegyveres viszály isteni büntetését. A fegyveres viszály, a háborúskodás ennek értelmében magasabb dimenzióba tartozik, mint a szerelem. Ez tipikus példa arra, hogy a szerelem értékét megkérdőjelezik. Az erőszak a „komoly dolgok”, a szerelem pedig alapvetően a „komolytalanságok” kategóriájába tartozik.

Az ököljog erkölcse ugyan – mi mást tehetne – elveti a teljesen parttalan erőszakot, a harc öncélú imádatát, de a fiatalokat mégis erre neveli. Az ilyen fiatalt is felvonultatja Shakespeare tragédiája, tipikus példája Tybalt.

Tybalt és Paris szerepeltetése jelzi az angol drámaíró koncepciójának mélységeit. Ezek a remekül kidolgozott, plasztikus karakterek a mű előzményét képező itáliai novellákban nem szerepelnek. Mindkettő Rómeóval nagyjából egyidős fiatalember, értékrendjük pontosan mintázza a patriarchális társadalomban lehetséges fiatal életfelfogások két igen jelentős típusát.

Tybalt a krakéler, kötekedő, egyedül a harcnak élő ifjú iskolapéldája. A fegyverforgatáson, a harci művészetek gyakorlásán kívül semmi más nem fontos számára ez életben. A középkori lovagok között tömegével lehettek ilyenek, de a típus ma sem ritkaság. Nem feltétlenül lesz belőle zsoldos, sőt a zsoldosok zöme nem is így gondolkodik. Tybalt nem anyagias, nem hatalomvágyó. Ő a harcra szomjazik. Valamikor ezt nagyon férfias jelenségnek tartották.

Tybalt számára a harci tudáson kívül a legfontosabb értékek a bátorság, illetve a büszkeség. A bátorság azonban az ő interpretációjában inkább vakmerőség, a büszkeség pedig ön- és közveszélyes hübrisz. Ok nélkül is kötekedik, Rómeo tartózkodását pedig gyávaságnak érzi. Az ő helyzetéből nézve a másik fiú viselkedésének természetesen nincs is más értelmezési lehetősége; ez jelzi a harci erkölcs eredendő korlátoltságát.

Tybalt büszkesége félelmetes, állandóan casus bellit keres és teremt maga körül. A Capulet család estélyén megölné, vagy megöletné Rómeót, harci dühét még a családfő is megsokallja.

Harcolni akar. Ellenfelet keres. Ha Rómeo nem óhajt verekedni vele, Mercutio is megteszi. Törvényszerű, hogy előbb vagy utóbb életét veszti egy párviadalban. Rómeo számára azonban ez egészen mást jelent, más dimenziót…

Tybalt tehát a patriarchális felfogásban mindig ott rejlő militarizmus leplezetlen képviselője. Az ilyen számára a szerelem eleve másodlagos, hiszen az örökös harcok és harci képzelgések között ilyenre nem nagyon jut alkalom. A mai terroristák világában is ritkaság a szerelem, gyakran még az orgazmus is. Freud – természetesen – a harci készség erőltetését valószínűleg a csökkent értékű szexualitás kompenzációjának tartaná.

A patriarchális erkölcsnek merőben más vonatkozásait testesíti meg Paris gróf. Ő nem krakéler és nem kötekedő. Mellesleg ő is mindenkor készen áll a harcra, de ez csak néhány – elvileg – mellékes megjegyzésből világlik ki. Csinos, jól öltözött és gazdag fiatalember, ő a veronai lányok álma. Amúgy pedig: igazi konformista. Állítólag szerelmes Júliába, de pontosan úgy cselekszik, ahogy ilyenkor a patriarchális erkölcs elvárja: megkéri Júlia kezét – az apjától. Afféle patriarchális mintagyerek; a fennálló elvárt erkölcs szerint róla csak jót lehet mondani.

Csak Rómeo szerelmével összevetve jöhetünk rá, hogy Paris gróf szerelme – üres. Nem igazi szerelem, csupán a patriarchális erkölcs fogalmazta szerelem megtestesülése.

Mesteri, hogy William Shakespeare fellépteti ezt a két karaktert. Merthogy a Rómeo és Júlia nem pusztán a két fiatal szerelmének rokonszenvező ábrázolásától lesz igazán forradalmi mű, hanem éppen ettől a két szereplőtől. A kontraszt köztük és a szerelmes Rómeo között a darab egyik legfontosabb eleme. Lényegében a mondanivaló gerincvonalának súlyát ez tartja.

Még ezzel sincs vége. A harmadik kulcsfontosságú mellékszereplő Mercutio. Érdemes tisztázni az ő szerepét is, hiszen Shakespeare-nél minden mellékszereplőnek igen jól meghatározható dramaturgiai funkciói vannak. Eszement rendezők hajlamosak kihúzni olykor némelyiket, de ezt kivétel nélkül mindig hibás koncepció alapján teszik.

Mercutio művelt és szellemes. Valóban nagyon szereti hallani a saját hangját, ahogy Rómeo mondja róla az egyik jelenetben. Csakhogy: szellemessége és műveltsége üres.

Mercutio szellemessége meddő. Ragyogóan idéz bárhonnan, gyorsan forog az esze kereke, de nem alkot. Nincs koncepciója az élet fontos dolgairól. Süket és vak. Sejtelme sincs róla, hogy a barátja szerelembe esett, ráadásul családja legnagyobb ellenségének leányával. Nem veszi észre, amit lehetetlen nem észrevenni. De van ennél súlyosabb fogyatékossága is.

Mercutio az alkalmatlan barát iskolapéldája. Először csodálkozunk, hogy Rómeo még vele, a legjobb baráttal sem osztja meg a boldogsága okát, aztán rádöbbenünk, mennyire igaza van. Mercutio méltatlan a bizalomra.

Mercutio lényegesen összetettebb jellemnek, még rokonszenvesebbnek az előző két karakternél, pedig ugyanúgy jellegzetes képviselője a patriarchális erkölcsnek, mint a másik kettő, csak vastagabb rajta a műveltség máza.

Mercutio éppen a darab egyik legfontosabb jelenetsorában lepleződik le. Amikor Tybalt hetykeségét Rómeo elhárítja, a magát szellemesnek, műveltnek és okosnak tartó Mercutio butának és rövidlátónak bizonyul.

Tybalt együgyű kötekedését Rómeo könnyedén elhárítja. Azt válaszolja neki, hogy voltaképpen szereti (mármint Tybaltot), mert oka van szeretni.

Ha csak ketten vennének részt a társalgásban, az önfejű és ostobán kötekedő Tybalt nevetségessé válna. Gyávának nevezhetné Rómeót – számára nyilván ez a létező legnagyobb sértések egyike – de ha Rómeo ettől nem inog meg, menthetetlenül komikussá válna. Miért is inogna meg?

Shakespeare koncepciója azonban egészen más. Rómeo és Tybalt párbeszédéből, Tybalt esetleges megszégyenüléséből csupán a Rómeo szerelmi erkölcse képviselte morál magasabbrendűsége derülhetne ki, amiről éppen az egész darab szól. Itt külön szájba rágni nincs miért.

Mercutio jelenlétével azonban a jelenet más hangsúlyt kap. Mercutióról lehull a műveltség és szellemesség jelmeze. Fel sem tételezi, hogy Rómeónak oka van rá, hogy ne akarjon verekedni Tybalttal. A szellemessége és a műveltsége nem képes oda eljuttatni, hogy az erőszak gyarlóságát felismerje. Nem bízik a barátjában sem. Pontosan azt gondolja Rómeóról, amit Tybalt, hogy az ifjú Montagu – gyáva. Tökéletesen kiviláglik, hogy ő és Tybalt ugyanazon típusnak egy-egy változata.

Mercutio számára fontosabb a belé nevelt sablon, a patriarchális ököljog, mint a barátja szava. Ha Rómeo gyáva, majd ő kiáll helyette. Shakespeare nem hagyja, hogy a szellemes ifjú komikussá váljon – meg kell halnia…

Tybalt, Paris, Mercutio…

Mindhárman meghalnak. Shakespeare mindhárom figura alakjával remekelt. A patriarchális társadalom semmivel sem biztonságosabb a hozzá hűségesek számára, mint a forradalmi erkölcsű szerelmeseknek.

Meghalnak, anélkül, hogy éltek volna. Anélkül, hogy megismerték volna a szerelmet. Rómeo és Júlia teljesebb életet éltek náluk.

Sok szamárságot hordtak már arról össze, miért is halnak meg a szerelmesek. Pedig nagyon egyszerű a magyarázat. Eddig a pillanatig Rómeo a kezében tartja a sorsát, még semmi veszve nincs, boldogan élhet Júliával akármeddig.

Egészen eddig a pillanatig.

Ha továbbra sem nyúl a fegyveréhez.

Egy percig kellett volna kitartania. Máris megjelentek ugyanis a Herceg emberei, hogy Tybaltot tömlöcbe vigyék.

Ez próbatétel Rómeo számára túl nehéz, az élmény túlságosan sokkoló. Egész életében azt tanulta, hogy a bosszú szent kötelesség.

Megöli Tybaltot. Olyat tesz, ami a szerelem erkölcsével nem férhet össze.

Eddig a kezében tartotta a sorsát, mostantól a végzet irányítja őt.
Folytatása következik.

Hozzászólások

Érdekes volt mint mindig.

Köszönöm.

lnpeters képe

Köszönöm, hogy olvastad!

Pete László Miklós (L. N. Peters)