Szerkesztői kérés

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.

Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.

Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.

Mivel a szerkesztőnek az volt az elve, hogy csak olyan írók műveit közli, akik már befutottak, boldog-boldogtalan küldött neki a megjelent köteteiből tiszteletpéldányt. Kár volt érte – a szerkesztő keveset olvasott.

Egyszer feldühítette a sok tiszteletpéldány, és akkor a bölcs szerkesztő úr – rendkívül ostoba hirdetést tett közzé a pesti lapokban:

„Tisztelt Író Urak! Felhívatnak azok, akik nekem tiszteletpéldányt szoktak küldeni, hogy a dedikációnál ne írják oda a nevemet, hanem hagyják a helyet üresen, mert kétszer annyit fizet az olyan könyvért az antikvárius, ahol a címzett helyére a vevő nevét lehet beírni.”