Téli percek

Karmol az északi szél, fenekednek a légben a pelyhek.
   Meztelen ágak ölén, fészkel a hajnali dér.
Földre peregnek a reggeli csöndben a lábam elé, és
   törnek a léptem alatt. S csipdesi arcom a szél.
 
Lassul a léptem. Gondolatomban a régi teleknek
  színei szólnak a múlt nyitva hagyott kapuján,
s újra idézve a gyermeki tél meleg álmait, én csak
  állok a hóba feszült, erdei út derekán.

~~~
 
Nagy havazás volt. Néztem az utcát ablakomon túl
  mely befagyott, de mesék nyíltak a jég-üvegén.
Vártam a reggelt, mert az apám már rég kifaragta
  és nekem adta a szánt, s lelke a szívemig ért.
 
Botladozón araszolva, de húztam a szánt fel a lejtőn.
  Boldog örömben a szív, siklani, szállni akart.
Nem sikerült. Mert úgy beleült ott talpa a hóba,
  hogy lefelé meg is állt, s tolni se' tudtam ezért.

Elpityeredve csak ültem a szánon gyermeki búval.
  Könnyem a hóra lehullt, s vártam az édesapám.
Hátra került és tolta a szánkót már lefelé és
  újra örömben a szív, végre repült az a szán...

~~~

Elmosolyodva merengek a képen, s nézem az erdőt.
  Fái konyulnak a hó, szél-puha súlya alatt.
S ott a fenyő. Csodaszép. Már villan a fejsze kezemben.
  Vár a fiam haza már, s csendben a szív kalapál...