Tócsa a Holdhoz

Fagyott tócsa vagyok, nézek
esténként a nagy Holdra fel;
ha felfénylik, lázban égek,
remélve, e jég olvad el.

Ő már régen jó barátom,
mert oly árva, akárcsak én,
fényes szemét megcsodálom,
ha nem fedi felhőszatén.

Sose búsulj, égi testvér,
a kikelet nem hiteget,
ehhez most már kétség nem fér,
kisöpri e rút hideget.

Bár hósapka még a bércen,
kelleti a tavasz magát,
a domb felől ideérzem
a fák nedves kéregszagát.

Meglásd, kedves lelki rokon,
segítenek majd az imák,
s nyílik éjszín kalapodon
aranyszínű csillag-virág.

Felpezsdíti  majd a vérem
ha a napfény újra ragyog,
de addig is, Hold-testvérem,
minden éjjel veled vagyok.

2013. jan. 27.
 

A meglátásaitokat figyelembe véve kicsit átírtam a verset. Íme az új változat: 
 

Tócsa a Holdhoz

Fagyott tócsa vagyok,  nézek
esténként a nagy Holdra fel;
ha felfénylik, lázban égek,
de bilincsem nem olvad el.

Ő már régen jó barátom,
mert oly árva, akárcsak én,
könnyes szemét akkor látom,
ha nem fedi felhőszatén.

Sose búsulj, égi testvér,
a kikelet nem hiteget,
kétség hozzá többé nem fér:
kisöpri e rút hideget.

Bár hósapka még a bércen,
kelleti a tavasz magát,
a domb felől ideérzem
a fák nedves kéregszagát.

Élünk, kedves lelki rokon,
célba értek mind az imák,
s nyílik éjszín kalapodon
aranyszínű csillag-virág.

Felpezsdíti  majd a vérem
ha a napfény újra ragyog,
de addig is, Hold-testvérem,
minden éjjel veled vagyok.

2013. jan. 28.