Töténelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - LIV.

ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

Egy Pribék Lázár nevű görögkeleti vallású rab, aki korábban a topcsiknál, a török tüzérségnél szolgált, felajánlotta, hogy szabadulása fejében hajlandó a török ellen harcolni. A várkapitány levetette a rabról a bilincseket, tanúk előtt, ünnepélyesen feleskette, és beosztotta az ágyúk mellé.

Pribék Lázár nélkülözhetetlennek bizonyult a továbbiakban. Első lövésével azonnal telibe találta és megsemmisítette az egyik legveszélyesebb ellenséges ostromlöveget. Végül kitűnően használta az ágyúkat, közben új tüzéreket képezett ki, de a különféle gyújtó és robbanó eszközök készítésében is mesternek bizonyult. Segédje egy végvári katona, Nagy Balázs lett.

Közben azonban a török töltések egyre közelebb jöttek a vár két déli szögletbástyájához. Az építők százával hullottak a védők tüzében, de a pasát ez nem zavarta. Augusztus huszadika után már homokzsákokkal magasította a török a két töltést. A pasa a zsákok beszerzését a várostromban nem használható lovasságra, a szpáhikra bízta. Ezeknek normaszerűen, botbüntetés terhe mellett kellett megfelelő mennyiségű homokkal töltött zsákról gondoskodniuk.

„Valamelyik meg nem szörözhetné az meghagyott napra, száz pálcát vesznek rajta”

Nyilván ők is a nyomorult magyar falusiakat terhelték ezzel is, akik pedig a töltések építését is végezték – robotmunkában.

„az föld népét mindenfelől felmozdítják, kelletlen kergetik”.

A magyar jobbágy nyögött, ő és állatai végezték a munka javát.

„Egynéhányezer szekér hordja a vágott fát és kévékbe kötött fát”

Sokat remélt a pasa a két töltéstől.

„minden faltörő álgyúnál az Sziget elveszésében többet árt”.

Ebben a töröknek teljesen igaza volt, de ezt a várbeliek is tudták. Igyekeztek hát akadályozni a munkát, időnként fergeteges tűzzel. Ettől is csak a nyomorult, munkára hajtott magyarok szenvedtek, a töltések pedig lassan, de biztosan haladtak a vár felé.

Hasonlóan nagy baj volt, hogy a török tüzérség most már pontosan tudta, mit kell tennie a palánkfalakkal. Négy éve, Eger ostrománál a topcsik szemből tüzeltek a palánkra, amivel azt érték el, hogy az ágyúlövedékek betapadtak a fonadékba, és erősítették a falat.

Itt most a török tüzérség rézsútosan lőtte a palánkfalakat. A sövényfonat sártapasztása kezdett leperegni, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a palánk szabadra kerülő száraz faanyagát felgyújtják.

A palánkfalaknak ez volt a gyengéjük. Ha a fal leég, a vár többé nem tekinthető erődnek.

Egyik-másik ponton szabadra került a faanyag. A védők is érzékelték a veszedelmet, lövészeket sorakoztattak fel a szabadra kerülő fagerendák védelmére.

„Azon valának, hogy meggyújtanák szénnel az falt, sommát is ígértek annak… az ki először meggyújthatja, de igön elunták…”

Az „igön elunták” nem azt jelenti, hogy puszta lustaságból hagytak volna fel a kísérletezéssel a törökök. Az izzó faszénparazsat nem lehet kilőni sem ágyúból, sem puskából, azzal oda kell lopakodni a gerendákhoz.

Miután a falat védő lövészek végeztek néhány próbálkozóval, a többiek nem mertek tovább kísérletezni.

A török ostromtábor egyszerű katonái nem úgy gondolkodtak, mint a parancsnokuk. Kezdtek demoralizálódni.

Az ostrom tizennyolcadik napján a várkapitány egyik kéme ezt jelentette róluk:

„az köznép örömest kész volna elhagyni, de a fejedelem nem akarja…”

A katonák szívesen abbahagynák az ostromot, de a pasa nem engedi.

A tizenkilencedik napon, június huszonkilencedikén megnyíltak az ég csatornái, és a zápor három napig áztatta az ostromlókat. Ez nagyon fontos momentum volt, talán a siker egyik fontos tényezője volt ez a háromnapos esős idő.

A védők időt nyertek.

Folytatása következik.