Uballit háza - XI.

SZOMBAT

Május 15.

08 35

Róma

Olaszország

• Érdekes hétvégém lesz a jóvoltodból! — mondta Ligi, és nagyot húzott a Frazertől kapott whiskys üvegből.
• Nono! — fogta le a karját Sir Robert. — Ne ilyen mohón! Van már használható fénykép?

Ligi a számítógépe képernyőjére nézett.

• Még csak reggel van. — közben behozta a kérdéses állományt. — Úgy látom, négyszáznál több fényképünk van eddig, és folyamatosan újak jönnek. Eddig kiértékelt: 167. Abból valószínűleg használható: 0, azaz 0 %, használhatatlan 167, azaz 100 %. Hát eddig olyan nagyon jól nem állunk.
• Mind használhatatlan?
• Nem egyezik az időpont. — olvasta le Ligi. — Némely esetben a dátum sem. Viszont van valami a számodra, de nem nagyon fogsz neki örülni.
• Micsoda?
• A német kollégák levele Hamburgból. Az előbb kaptam kézhez a fordítást. Parancsolj!

Frazer kezébe nyomta, de tüstént vissza is vette tőle.

• Elnézést, kiment a fejemből, hogy nem beszélsz olaszul. Majd mondom én! — a szövegre meredt, és megütközve folytatta: — A német kollégák elnézést kérnek. Azt írják, valami baj történt a számítógépes nyilvántartással, és törlődtek az aznap felvett küldemények adatai. A hiba kijavítása folyamatban. Ennyit a német alaposságról! Csak mondják még egyszer, hogy mi, olaszok, slamposak vagyunk!

Válaszképpen Sir Robert olyat káromkodott, hogy attól talán még a skót ezredek veterán highlander őrmesterei is elsápadtak volna.

• Várj csak! — élénkült fel Ligi. — Van még valami! A postáskisasszony, aki felvette, megpróbált visszaemlékezni. Hat vagy hét egyforma küldemény volt, mindegyik más címre szólt.
• Ezt eddig is sejtettem! — dörmögte rosszkedvűen Frazer.
• Várj csak! Az egyik névre emlékezett a hölgy! André Rousillon, és franciaországi cím! Tudsz ezzel valamit kezdeni?
• Mekkora Franciaország? És abban a jókora országban hány embert hívhatnak André Rousillon-nak?
• Hátha a nyilvántartó tudna segíteni.

Frazer bosszúsan legyintett.

• Pedig mintha már valahol hallottam volna ezt a nevet. — morogta maga elé. Hirtelen a fejéhez kapott: — Persze, hogy hallottam! André Rousillon! Nobel-díjas író!
• Nobel-díjas? — értetlenkedett az olasz. — Mikor kapott Nobel-díjat?
• Valamikor régen! Nézd csak meg a számítógépen!

Ligi beütötte a nevet. Sir Robert arrébb húzta a székét, mindketten a képernyőt nézték.

„André Rousillon. Nobel-díjas író. Nobel-díjat kapott 1969-ben, a Vörös szavak című kötetéért. Született…”

• Hiszen ez egy őskövület! — húzta el a száját Vincenzo Ligi. — Nyolcvannyolc éves.
• Huszonegy év múlva én is annyi leszek, és én sem leszek őskövület! — felelte a másik. — A lakhelyét nyomozd ki!

Jó félóra elteltével a következőket tudták meg:

Az André Rousillon írói álnév, az illető polgári neve Gilles Armenier. Kiderült, hogy még ez sem az igazi neve. Eredetileg Örményországból származik, egykori neve Gabriel Khowanessian. Franciaországban él, Párizsban. A címe Rue de Beaune 13.

Frazer felélénkült. Fogta a telefonját, a nemzetközi tudakozóba bemondta a nevet és a címet. Néhány perc alatt megkapta a számot. Gondosan kihangosította a készüléket, hogy Ligi is hallhassa a beszélgetést. Tárcsázott. Női hangot hallott. A gazdája már nem lehetett fiatal, de alt zengése még mindig bársonyos volt.

• Sir Robert Frazer vagyok! Rómából beszélek.
• Suzanne Pelletier. Mit tehetek önért, Monsieur Frazer?
• Mr. Rousillonnal szeretnék beszélni… illetve Mr. Armenier-vel. Vagy helyesebb, ha Mr. Khowanessian-t mondok?
• Akármelyik nevét említi, már nem tud vele beszélni. Soha többé.
• Mit mond?
• Ön nem olvas újságot, Monsieur Frazer? Monsieur Armenier tegnap szívrohamban elhunyt.

Frazer akkorát ugrott, mintha kakas csípte volna meg.

• Micsoda?
• Monsieur Armenier tegnap elhunyt, Monsieur Frazer.
• Meghalt? Szívrohamban?
• Igen, Monsieur Frazer. Óhajt még valamit?
• Maga kicsoda?
• Mondtam már, Suzanne Pelletier vagyok. Én voltam Monsieur Armenier házvezetőnője. Legalábbis az utolsó években.
• Mrs. Pelletier, sürgősen beszélnem kell önnel, méghozzá személyesen.
• Mi beszélnivalója lenne velem?
• Olyan ügyben nyomozok, amelyben Mr. Armenier is érdekelt lehetett.
• Tudja, mit beszél, Monsieur Frazer? Armenier úr idős ember volt, és semmiféle „ügyben” nem lehetett érdekelt.
• Figyeljen ide Mrs. Pelletier! Kapott-e Mr. Armenier az utóbbi napokban valamilyen csomagot Hamburgból?
• Nem tudom. Nem tudok róla. Lehetséges. Várjon csak! Valamit említett.
• Mrs. Pelletier, találkoznunk kell!
• Ezt felejtse el! Semmi dolgunk egymással, Monsieur Frazer, és ideje, hogy abbahagyjuk ezt a kellemetlen beszélgetést!
• Várjon, Mrs. Pelletier! Ne tegye le! Semmiképpen ne tegye le! Szeretném meggyőzni!
• Ugyan már, Monsieur Frazer…

Blöffölnöm kell, gondolta kétségbeesetten Sir Robert, blöffölnöm kell.

• Ne tegye le! Fogadjunk, hogy Mr. Armenier jó egészségnek örvendett!
• Igen. — felelte a női hang némileg gyanakodva. — Mit akar ezzel mondani?
• Még valami, Mrs. Pelletier! Fogadjunk, nem odahaza kapott szívrohamot!
• Igen, így van. — Suzanne hangjából érződött, a nőt sírás fojtogatja. — De nem messze történt. Itt az utcában, a háztól tíz-tizenöt méterre.
• Mrs. Pelletier, arra gyanakszom, Mr. Armenier-t meggyilkolták.
• Micsoda?
• Szerintem az ön főnöke gyilkosság áldozata lett.
• Honnan veszi? Honnan tudhatja ezt ön Rómából?
• A római katolikus egyház egy bíborosát ugyanígy gyilkolták meg, Madame. Ő is ugyanattól, ugyanazt a küldeményt kapta, amit Mr. Armenier.

Döbbent csend a vonal túlsó végén.

• Találkoznunk kell, asszonyom! — ütötte a vasat Sir Robert.
• Nézze, Mr. Frazer, — folytatta eléggé akadozó hangon a nő. — itt ma reggel nagy baj történt.
• Nagy baj? Micsoda?
• Távol voltam, a temetéssel kapcsolatos ügyeket intéztem. Megjelent egy ismeretlen, aki igazolvánnyal bizonyította, hogy Gilles — Monsieur Armenier — örököse. Két másik férfi is volt vele. A házmester beengedte őket a lakásba. Félóra múlva megjelent a valódi örökös, Gilles unokája. Addigra eltűntek, és magukkal vitték Gilles iratainak egy részét. Mire hazaértem, a rendőrség zár alá vette a lakást. Csak a saját, külön bejáratú szobámat, meg a közös helyiségeket használhatom. Monsieur Armenier lakrészébe nem mehetek be.
• Annál inkább oda kell mennem, Mrs. Pelletier! Kérem, várjon rám! Estére ott vagyok! Ezen a telefonszámon elérhetem?
• Nem. Megadom a mobilom számát!

A nő diktált, Sir Robert elmentette a számot a saját készülékébe „Suzanne” név alatt.

— Ha bármi változna, felhívom! — mondta még. — Ön is hívjon fel, ha bármi fontos az eszébe jut!

• Rendben van, Monsieur Frazer!
• Estére ott vagyok!
• Ahogy gondolja, Monsieur Frazer, — törődött bele a nő. — de nem tudom, mit találhat még itt.

Frazer letette a telefont. A két nyomozó egymásra nézett.

• Mit gondolsz?
• Határozottan nagyon figyelemre méltó ügy, Robert. Nagyon figyelemre méltó.
• El kell mennem Párizsba.
• Igen, — bólintott az olasz. — én pedig itt teszem, amit tehetek. Ha a fényképekkel kapcsolatban szerencsénk lesz, megpróbálom kideríteni a fickó személyazonosságát.
• Előre is köszönöm!
• Az az érzésem, — morfondírozott Ligi. — valami nagyon csúnya ügyre bukkantunk. Ha pedig így van, hivatalos formát kellene adnunk a te… hm közreműködésednek.
• Majd gondolkodom rajta.
• Ne sokáig! Ki kellene, hogy zárjalak a nyomozásból!
• Enzo, utána tudsz nézni a francia kollégáknál? Biztosan van néhány személyleírás.
• Hogyne! — élénkült fel az olasz.

Ekkor megcsörrent Sir Robert telefonja. A főfelügyelő előbb rosszalló képet vetett a készülékre, de amikor a kijelzőn a „Suzanne” nevet olvasta, gyorsan kihangosította, és felvette.

• Mrs. Pelletier?
• Monsieur Frazer, el kell mondanom néhány dolgot! Gilles beszélt nekem valami eszelős levélről, amelyet egy ismeretlen küldött neki Németországból. A levélíró azt állította, hogy valahol egy Istentől elrugaszkodott zsarnok valóságos mini birodalmat épít magának, hogy átvegye a világ feletti uralmat. Hogy gyermekeket vásárol, illetve embriókat ültet szegény asszonyok testébe, és a gyerekek testét manipulálja, hogy számára megfelelő emberek sokasága felett parancsnokolhasson. Állítólag valami ősi, már nem létező civilizáció felélesztésén fáradozik, ahol ő lenne az uralkodó. A levélíró úgy véli, árulónak tekintik őket. Üldözéstől tart, attól retteg, hogy vadásznak rá és a társaira, hogy megölik és megnyúzzák őket. Mindezen állításait állítólag különféle dokumentumokkal igyekezett alátámasztani, de Gilles nem tudta megítélni, hogy ezek valódiak-e vagy hamisítványok.
• Atyaúristen! — kiáltott fel Ligi.

A két férfi döbbenten egymásra nézett.

— Az illető küldemény biztosan nincs meg, Monsieur Frazer. — folytatta Suzanne. — Tudom, hol tartotta Gilles, és az irattartó eltűnt. Engem kért fel a rendőrség, hogy nézzem át, mi hiányzik. Azt biztosan elvitték.

— Várható volt! — dünnyögte a főfelügyelő.

• Ez az egyik, amit mondani akartam, Mr. Frazer. A másik: a rendőrség kérésére el kell hagynom a házat. Elmegyek innen.
• Szabad tudnom, hová?
• Van egy házam Panzoult-ban, Chinon környékén. Estére ott vagyok.
• Meglátogathatom ott, Madame?
• Éppen ezt akartam kérni, Monsieur Frazer. Néhány napra szívesen látom. Igyekszem felidézni, miket mesélt Gilles arról a küldeményről.
• Holnap este ott vagyok, asszonyom!
• Várom, Frazer úr!

Ligi és Sir Robert hosszan nézték egymást. Végül az olasz rendőrtiszt törte meg a csendet.

• Kiváló bortermő vidékre utazhatsz, barátom!
• Nem fogyasztok alkoholt! — röffent rá Sir Robert.
• És a whisky?
• Neked hoztam

Nevettek. Egy perc múlva egyszerre komorodott el mindkettő.

• A két ügy esetleg egybetartozik, Robert. A megnyúzott holttestek, meg ez. Két különböző típusú gyilkossághalmazzal állunk szemben. Feltéve, ha a Rousillonnak küldött üzenet írója igazat mond. Mert már van néhány megnyúzott holttest. Talán rábukkantál az indítékra. Mindenképpen csúnya ügy, Robert. Ráadásul európai ügy, ahol a tapasztalt szakemberekre nagy szükség van. Még ma beszélek a londoniakkal, beszámolok az eredményeidről, és kérem, hogy a nyomozás idejére reaktiváljanak téged, ha ez a megfelelő kifejezés.
• Köszönöm, Enzo!

 — Nézzük a fényképeinket! Úgy látom, van eredmény!

Hosszú, loboncos hajó fickó képe jelent meg a képernyőn. Szakadt farmernadrágot és fekete pólót viselt, a hátán tömött, koszlott hátizsák.

• Nézd csak, Robert! Nézd, mi van a fickó mögött! A bal sarokban!

Frazer előkotorta a belső zsebéből a szemüvegét, akkurátusan megtörölgette, felvette, és alaposan megvizsgálta a kép azon részét.

• Várj, kinagyítom!

Egy kattintás.

• Egy reverenda! — kiáltott fel Sir Robert.
• Úgy van! Ez a fickó vágott át a bíboros előtt! A kép abban a pillanatban készült!
• Szerencsénk van! — suttogta Frazer.
• Nézd a dátumot!
• 14 óra 53 perc! — kiáltott fel Sir Robert.

Hosszan nézte a rossz arcú, ritkás, ápolatlan szakállú fickó vigyorgó ábrázatát. A haja nyilvánvalóan nem eredeti, ez az ember lényegesen öregebb annál, amit mutatni szeretne. Huszonnyolc-harminc körülinek szeretne feltűnni, de van negyven is. A főfelügyelő elég bűnöző arcát tanulmányozta már a munkája részeként ahhoz, hogy most biztos lehessen a dolgában. Elnézte az arc vonalait, igyekezett alaposan az emlékezetébe vésni. A haj nem igazi, talán a szemöldök sem az, de a férfi nem visel maszkot. Az arca valódi. De mitől olyan fényes?

• Figyelj, Enzo! Szerintem a fickó alapozóval kente be a képét!

Ligi tovább nagyított.

• Valóban! Magára kent, és nem is keveset! De miért?
• Talán azért, hadd higgyék azt, hogy világosabb a bőre!

Sir Robert hosszan vizsgálta a képet. Biztosan tudta: Patrice bíboros egyik gyilkosának arcába néz. Egy elvetemült gazember arcába.