Ünnep

Ünnep
/Glossza-vers Sajó Sándor: A szabadság ünnepén c. versére/

   Ünnepre készülődik most az ország;
   Magyar kenyér, szent-jobb és talmi fény;
   A régen óhajtott igaz szabadság;
   Tűzijáték és csillogó remény...
Zászlók lobognak, szónokok beszélnek,
A honfiérzés, ím', hogy fölhevül!
De a szabadság örök istenének
Csak szóban áldoz rendületlenül...
 
   A fenti „házból” ámítják a népet,
   s a média is nekik hízeleg.
   A reklámokban mutatják a szépet
   jólétet játszó hazug istenek.
Merő szokássá lett a szent imádság,
Népét a költő ettől óvta bár,
S melynek rég lessük büszke szárnyalását,
Szabadságunk csak tört szárnyú madár...
 
   Az igaz szónak ma sincsen keletje;
   Turáni átok ül e szent hazán.
   A tiszta múlt most mélyen eltemetve,
   nyugtalan fekszik ősök sóhaján.
Míg himnuszt zengünk hőseink korának,
Arcunkba vág a szégyen ostora;
S míg örök vágyunk megújulva árad,
Lelkünkbe zúg egy zordon szó: soha!...
 
   Árva reménymag szálldogál a szélben;
   Hányódva bár, de néha ránk talál.
   Majd tovalibben szótlanul, szegényen,
   s marad a bús, a megváltó halál.
- Szállhatsz a múltba, szent emlékezetre,
Rajongva léted szent eszményiért:
De rút valóság kacag a szemedbe,
Hogy ünnepelned, népem, nincs miért...
 

   A földet túrod, vagy termelsz a gyárban;
   S ha szerencsés vagy neked is marad
   kevéske konc, mit meghagy majd az állam;
   "talán megélek"- bíztatod magad.
Majd egyszer!... majd ha ösvényedre gátul
Zord tilalomfa többé nem kerül,
Ha szíved, mely most titkolt búra fájdul,
Tud majd akarni rendületlenül,
 
   Majd ha e honban nem lesz önös érdek;
   s a gazdag nem fél segíteni azt,
   ki elesettebb és jóval szegényebb,
   és együtt gyomlálják ki majd a "gazt";
Ha majd a vágy, mely örökül maradt rád,
Erőt is ad, hogy bátrabb tettre kelj,
S valóság lesz az álmodott szabadság,
Én nemzetem, majd akkor ünnepelj!...