Üzenem...

"Üzenem az otthoni hegyeknek"

még nem koptattam el elég bocskort!

Átvágok gerinceken, völgyeken,

őrizni a szépet, feledni, mi rossz volt...

Csendítek nappalokat szélparipák hátán,

tovatűnt szabadságom, valahol vársz rám?

Lejárom érted a lábamat térdig,

azt sem bánom, ha sebektől vérzik.

Ha csontom is gyulladt, hegesedik,

keselyűk szava fülembe élesedik.

Száraz homok a szemem és torkom,

szomjúságom könnyeimmel oltom.

Marjon, fájjon a lélek is,

ha kell, kiállom évekig!

A tudat hasad- szétesik,

s meggyötörnek a rémeik...

Átkozott bolond vagy, esztelen!

Szellős ruhámat engedem

a tövisbokrokkal játszani...

Nem akarok többé ártani!

Szerelmet könnyekért váltani...

Majd elviszem szóim a hegyeknek.

Szétszórom mindet. Keresd meg!

Baljós hazában eretnek a gondolat,

ha nyújtanám feléd a jobbomat ?

Tiszta életű, nemes e szándék.

Meggyötört már úgy is száz, meg száz év...

Tekinteted, még  mindig gyanakvó,

Talán  önmagadra is haragszol,

szavaid is csak panasz-szók...

Testünkben elfogyunk idő előtt,

kicsúszhat lábad alól az ősi föld

Érte verítéked boldogan adod.

Ám nem lehet rab a gondolatod...

Szárnyalhat égig, lelked is szabad,

ha hegyeken fut végig, kínja szakad.

Kettétörnek kárhozat-láncai,

kisimulnak az áldott föld ráncai.

Bár nehezen bírod, talán el is szaladsz.

Visszatérnél, de szégyelled magad

ha emlékeid el is viszed."De a kő marad"...