Csak kis kék virág vagyok itt lent a fűben,
sokáig vártam, hogy valaki megérintsen.
Csendben vártam sorsomat a rózsafák között,
mígnem kék szirmaimra az ősz költözött.
Illatot sem adott nekem a teremtő,
de reméltem, hogy egyszer még hozzám is eljő...
felemeli szomorú fejem a szerelem,
vége a nyárnak, s már dér ül a fejemen.
A méteres gazban nem talált rám senki,
kiszáradt a föld, a tél jön eltemetni.
Szavakkal harcolunk, sírjuk a holnapunk, mégis egyhelyben állunk,
becsukjuk szemünket, látva a jövőnket, nézünk, csurog a nyálunk,
jussunkért éhezünk, tűzre a hegedűt! Holnap már nem muzsikálunk.
Felnézünk az égre, azt mondjuk: mi végre éljünk, hogy kapáljunk?
Álcázott szavakkal játszanak agyaddal, hogy éljen kiskirályunk,
eladtad házadat, nem védted váradat, holnap már mennyben járunk.
Ne szeress, csak élj, remélj,
elég, ha én szeretlek.
Jaj, de mit nem mondok - én botor -
az élet anélkül mit sem ér,
ha engem nem szeretnek.
Csak mondd ki, mondd a szót,
még akkor is szép, ha festett.
De mégse! - Mégse jó az úgy,
csak akkor mondd, ha őszintén
úgy érez szíved és lelked.
Mert kell, hogy tudjuk –
majd ha jő az az utolsó óra,
s akkor gondolnunk kell
valami szépre…és arra szóra…
hogy mégis - mégis volt,
aki szeretett, és érted élt
igazán, valóban.
Lábam lépett, levél roppant
halott lomb a földre költözött
opálos, csípős az „emberi” hajnal
homály hasad ég és föld között.
Percekben mért változó világ
itt soha semmi sem örök
periódusokban ismétli önmagát
hol békés, hol mennydörög.
Haldoklik, azt hiszed, vége - nincs tovább
majd megszüli újból önmagát
sötétség és fény, háború és béke
hol ellenség, máskor jó barát.
Nincs örök, és nincs soha vége
az idő kergeti a holnapokat
nem történt más, csak meghalt egy élet
s egy új születik a fagyott jég alatt
Most csak a csend ölel itt két karod helyett,
lábad nyomát takarják a lehulló levelek,
a lusta őszi szél suttogja vissza hangodat,
ma nélküled köszön rám a nyár végi alkonyat.
De visszavár a veled ébredő napsugár,
elébed szalad majd az az októberi nyár,
mikor a zöld fű is sárgára váltja színeit,
és a hordó érleli a nyár édes ízeit.
Akkor újból átölel engem két karod,
talpunk alatt majd roppanva porlik szét a lomb,
megtöri a csendet kedves, szép szavad,
és megint velünk nevet az őszi alkonyat.
Egy életünk van, és nem kezdhetjük újra,
amit elrontottunk, mind árnyékként követ,
hiába akarunk lépni napos útra,
lábunk elé görögnek az átlépett kövek.
Egy életünk van, és ezt kell élnünk végig,
ha megbotlunk egy kőben, még felkelhetünk,
de túl sok a kő, s lábunk több sebből vérzik,
kimászunk az útról, s többé már nem szenvedünk.
Hiányzik az érintésed,
szétszakadtak a szavak,
megdermedt a levegő,
az idő megállt, s a hinta is,
amikor épp fölfelé szállt.
Állókép lett a mozdulat,
a szerelem, az ölelés,
forró csókunk párája
az üvegre jégvirágot mintáz.
Egy fájó dobbanás a szívben,
fagyott könnycsepp koppan,
meghalt a világ.
Tudsz velem még újra szépet álmodni?
Mondd, az árnyékokat tudod feledni?
A sötét múltból lépjünk ki a fényre,
ha akarjuk, még szállhatunk - remélve,
remélve, hogy lehetünk még boldogok,
hisz’ egy a lelkünk és együtt álmodunk,
sose nézzünk hátra, mindig csak előre,
lelkedet adtad, s én enyémet – örökre!
Budapest, 2014. 09. 13.
Ó, te aranytalléros gyöngyöket adó
forrón gőzölgő, illatod áradó
betegnek gyógyír egy kanál belőled
vasárnap asztalon dísze vagy ebédnek.
Mutatod magadból, egyem a zúzádat
fel-feldobod olykor guszta far-hátad
kínáltatod magad, adod húsodat
s édes répa hozzá legfinomabb falat.
Lángoló kis piros égető levednek
kevés a levegő hűteni nyelvet
de nem bánom, majd lassan kóstolgatlak
vágyom szopogatni az összes csontodat.
Hosszú cérnametélt csusszan be a számba
Van, mikor jó a csend, máskor kiáltani kell,
falat építeni soha nem szabad,
tárd ki az ajtód, meglásd, bejön a fény,
ha engeded.
Ha sok rossz is ért, hinni kell a jóban,
hinni, hogy van még, ki őszintén szeret,
hidd el, hogy van, aki megfogja a kezed,
csak bízz!
Az éjszaka nem sötét, fénylenek csillagok,
a távolság közel hoz, a térben utazok,
ilyenkor érezd, hogy mindig veled vagyok,
ne félj!
Kezed nyújtod, és én megfogom,
adom neked mindenem, várd a holnapot,
nyújtom poharam, szomjadat oltom,
hát gyere!
Csak kicsiny kék virág vagyok a fűben lenn,
sokáig vártam, hogy valaki megérintsen.
Csendben tűrtem sorsomat a rózsafák között,
mígnem kék szirmaimra az ősz költözött.
Illatot sem adott nekem a teremtő,
de reméltem, hogy egyszer még hozzám is eljő...
felemeli szomorú fejem a szerelem,
vége a nyárnak, s már dér ül a fejemen.
A méteres gazban nem talált rám senki,
kiszáradt a föld, a tél jön eltemetni.
Budapest, 2014. 02. 23.
Én nem ringatok magamban álmokat,
nevetni talán már sosem fogok,
egy könnycsepp csillan, mint gondolat,
s közben egy régi dalt dúdolgatok.
Engem már senki nem fog úgy ölelni,
mint, amit egy lány megálmodott,
mit rontottam el, hogy nem tudnak szeretni?
Ez a sorsom, már marad örök titok.
Mit szánt nekem az élet, Isten a tudója,
miért kerülnek el a boldog napok?
Sorsomnak lettem udvari bolondja,
s én már csak sírni tudok.
A forgatókönyv előre meg van írva,
lehet, mi még nem tudunk róla,
csak játszunk a magunk módján,
nevetünk, vagy sírunk a következő strófán,
a szereplők mindig mennek-jönnek,
szavakat dobálunk, folynak a könnyek,
eljátsszuk a hőst, majd várjuk a tapsot,
ünneplünk együtt, és bedobunk egy snapszot.
Élünk és halunk, fordul a színpad,
reflektorfények gyúlnak és hunynak...
aztán, a végén felhangzik a végszó,
hiába dolgozik oly lelkesen a súgó...
sötétség borul a színi világra,
Valami szépet kellene írnom,
hogy ébred a rügy és dalol a madár,
valami nagyon szépet...
Felnézek az égre, s ott valami
sötét felhő mindig a napnak
útjában áll.
Valami szépet szeretnék írni,
hogy itt a tavasz, és eljön majd a nyár,
valami nagyon szépet...
A fecskék is mindig visszatérnek,
éled az orgona és a tulipán...
csak az a kis sötét felhő ne ülne
ott a szememnek bal sarkán.
Valami szépet akarok írni.
Valami nagyon szépet neked,
Szia Anyu!
Szia Anyu! Látod? Megint rossz felé indulok,
hisz még csak második anyák napja, hogy
nem tudom kezedbe adni ezt a hülye virágot.
De megyek, nyitom a kiskaput, kereslek
kapával a kezedben, ott a virágos kertben,
de nem vagy ott... nem jössz elém mosolyogva,
szemeddel könnyben úszva, meghatottan...
Nem látlak görnyedten, és most nem szólok,
hogy gyere be, mert nagyon tűz a nap,
a munka megvár...hagyd csak ott, jó lesz holnap.
Hozzád vágytam,
hazudtam érted.
Nálad jártam,
eső sem fékez.
Kezed fogtam,
szemed kéklett.
Csókod számban,
lelkem égett.
Boldog voltam,
bennem részed.
Hallom szavad,
nézem képed.
.
Sok sárguló levél kacéran táncolt,
míg szőlősor rejtette lépteink,
meztelen testünkön esőcseppek
nevették ránk az ősz hűvös könnyeit.
A vén diófa csak bölcsen hallgatott,
közben a sötét éj minket takart,
csillag-kereszt mögül Isten nézte
a lelkünkben fellobbanó lángokat.
Áradt belőlünk a szó, mint gyors folyó,
fürgén forgott a szépen szóló nyelv,
kályhánk fát ropogtatott, lobogó
tüze szádról, rám izzó csókot lehelt.
Éget a forró nap, a vízen
- mint sok száz kristály –
ragyogva táncolnak aranyló sugarak.
A tikkasztó hőségben szomjukat oltani
jönnek a vízimadarak.
A szemben lévő parton nagy csobbanással
egy hal ugrott ki éppen,
egy fácánmama csibéit terelgeti
a lombok alatt, a part közelében.
Nagy a csend. A szellő sem rebben,
egy sas kering magasan az égen.
Kétfilléres életemet
fűztem aranyszálra,
a nyakadba akasztottam,
hogy vigyázz reája.
Végleg hozzád tartozom, és
most már semmim sincsen,
úgy őrizzél meg engem, mint
legféltettebb kincsed.
Puha bőröd bársony barka,
lágyan érint, simogat,
finom szellő édes csókkal
borzolja a hajamat.
Szemed fénylő napsugárként
nevet bele szemembe,
búgó gerle hangján szólítsz,
gyere kedves, ölembe.
Válaszomat küldöm néked
pacsirtaszó énekkel,
napsugár nyit virágkelyhem,
dongó méhként csal ide.