Mint strucc, dugom fejem a homokba,
nem látok, nem hallok, nem gondolok
a reménytelennek tűnő holnapokra,
inkább alszom, s álmaim boldogok.
Megszűnik a létezésnek való világa,
a nappal lenyelt súlyos, nehéz falatok,
pihentető álom kellemes magánya
hív, s elsüllyednek a hétköznapok.
De felkel a nap, kinyitja szemem,
fülembe kiáltja parancsszavát:
Te csak adj, a lelkedet is add el,
míg el nem jön a végső éjszakád.
Sorok közé kódolt rejtjelek,
mint cseperedő versben írt
titkos üzenet, mi eljut oda
hozzád, lőtávolságon is túlra,
és nem lesz számvetés soha,
könnyünkből nem lesz papíron paca,
de szemünk íriszében feldereng
még az a holdvilágos fényutca,
a majdnem lekésett busz is mára
Most hozzád bújok kedvesem,
álmodjunk sok szép mesét,
most úgy ölelj, mint hős vitéz,
ki rég nem látta kedvesét.
Most gondolatban ott vagyok,
hol minket együtt ért az éj,
ott édes nedűt kortyolunk,
Hiába festettem én tarka színeket,
de mára minden csak éjfekete lett.
Festett ecsetem tengert, azúrkéket,
fölötte elterülő eget égszínkéknek,
távoli hegyeken zöldellő erdőket,
a lebukó naptól bíborban – felhőket,
kék szarkalábakat arany búzakalászt,
Te nem tudod, hogy rabként éled sorsodat,
ahogy peregnek napok, hetek, évek,
akkor észre sem veszed a szürke ködfátyol alatt,
nem érzékeled, hogy hány tavasz után
hányszor volt nyár, s már csak az ősz maradt.
Egyszer csak azt látod, hogy megnőttek a fák,
Érezted már a tavasznak illatát,
madárdalt száz-színű zöldben,
téptél-e májusban lila orgonát,
futottál mezítláb záporesőben?
Meséld el, milyen most, érzed-e azt,
mit én akkor éreztem húszévesen,
mikor dobolt a zene a vár oldalában
Majd ha a színek újra élnek,
mikor nem lesz fekete és fehér,
majd ha színére fordul a fonák,
és nem számít, hogy piros,
narancs, vagy kék a tér,
majd ha nem lesz áldozat és vér,
s nem lökik oda a koldúsnak:
- nesze, egy falat kenyér,
...és nem ébredsz arra,
holnap mit is egyél,
majd ha nem kell bankót adni
a becsületedért – majd akkor!
Majd akkor akarok itt élni én.
Megyek, mert mennem kell,
bár erőm már rég elhagyott,
csak megyek, mert e kor
rám ragasztott egy csillagot.
Hív a munka, elvisz a vonat,
hazámat egyszer még láthatom?
Nem tudhatom. De verseimben
Sötét az éj, a tücsök még valahol zenél,
a félhold fényére táncot jár sok diófalevél.
A tornácon ülök itt, néha egy szemtelen
szúnyogot agyonütök...bent már alszanak.
Csak én vagyok, meg a játszi gondolat,
itt nincsenek autók, lárma, emberhad.
Te vagy a tűz, én csak
vihartörte, száraz ág vagyok.
Gyere, adj magadból,
mielőtt végleg elkorhadok.
Adj egy kicsi szikrát,
lelkedből fakadt mondatot,
hadd lobogjak, hadd járjak
még egy utolsó keringőt,
Séta a ködben,
őszi esőben,
zizzen a nyárfa,
sírja dalát,
nyár fala zárva,
ősz-hideg várja,
lábam alatt már
reccsen az ág.
Gesztenye koppan,
jöjj, ide gyorsan,
gomba kalapját
nyújtja feléd.
Füstszagú este,
szárad a teste
nyár aranyának,
szürke az ég.
Integet akkor
csontkezű vackor,
földre teríti
ért aranyát,
séta az őszben,
sárga mezőben,
vérzik a csipke,
reszket a táj.
mily távol vannak már azok a kis számok
a létnek kezdetén, mikor még szép volt
a horzsolás a térden, elég volt egy pendely
s a szeplőt sem szégyellte a gyermek-én.
látom néha a mezítlábas időt, megolvadt szurok
lábamra tapadva, akkor volt nyármeleg
a pallón éppen átmegyek a patak fölött
saroglyában utazó gyerek – zökken a kerék...
kéményből felszálló elfüstölt emlék
mint párlat illan a térben ostobán tova
s a horzsolás nyoma még most is itt van
Amikor már elfogytak előled az utak
s a levegőben félbemaradt egy mozdulat
és úgy látod, hogy a felhő a fejedre ér
mikor körülötted minden fekete és fehér
akkor... akkor csendben nézz szét, és figyelj
valaki hozzád szól, segít, továbbmenni kell!
Hol van már a régi, várva-várt Karácsony,
mikor a decemberi télben még hópihe táncolt,
sült gesztenye illatát hozta a fagyos szél.
kis papírba csomagolva, a boldogság fülig ért...
Kezünket melengetve a lelkünkig hatolt,
titkon lestük a szekrényt, talán van valahol…
mit találunk vajon, meddig kell várni még?