Szürke, álmos a hajnal,
kárörvendnek a varjak,
a horizonton még tétova
a küzdelmes holnap.
Kiégett, üszkös tarló,
amott lángoló sivatag,
az égen csak fekete felhő,
már nem kel fel a nap.
Forró és véres a tenger,
belefulladt az ember.
Megállt az idő, s az óra
sem ketyeg, nem lesz
többé ünnep a szeretet,
csak az álom, mi még
valaha szép lehet.
Maszkokra égett
emberi arcok
a hamu alatt,
jéghideg a nyár,
kopár fák sírnak
Kikopott nadrág az életem,
most keresek színes foltokat,
hogy legyen még vidám énekem,
elég pár tarka rongydarab.
Volt egy kislány, ki valamit akart,
mondták: majd festő lesz – biztosan.
Csak élt, úgy hitte boldogan.
Teltek az évek, jött egy fiú,
úgy gondolta, Ő a nagy Ő!
Vagy nem is gondolt semmire,
csak hagyta, hogy legyen…
Néha úgy hitte, boldog, sokszor meg sírt,
csak mindig várt még valamit…
Álarcot öltött, nevetett,
s közben nevelt, nőttek a gyerekek.
Vitte az élet, nem jutott sehova,
elszálltak a szép álmok, ki tudja hova.
Most ül, és már nem vár,
nem szól, csak belül fáj!
Ha egyszer a közeledbe érek,
nem ment meg semmi tőled.
Forgunk csak együtt körbe-körbe,
magaddal viszel - mindörökre.
Alattunk kavargó, sötét alagút,
csak Isten a tudója, hova jutunk,
de mindez már nem érdekel,
csak engem szédülten ölelj!
Míg álom uralja éjszaka testemet,
addig alszanak csendben a holnapok.
A sötétköpenyű este, bár még reményt teremt,
ám megint jönnek azok a ismét-fájó, vesztett nappalok..
Szavak nélkül ébredő reggelek,
mint napszámba kényszerült szolgarobot
éltem, a boldogszágsziget már régen megrepedt,
s darabjainkat az áramlás egymástól, túl messzire sodort.
Budapest, 2013. 04. 24.
Kevés a tér
nincs egy hely
egy félreeső sarok
ahova olykor elbújhatok
a levegőben vibráló elektronok
úgy érzem, nemsokára kitör a vihar
nem kell már sok idő, s akkor felrobbanok!
utána nagy csend, tisztul a levegő
széthulló darabjaim keringnek
úsznak a hatalmas térben
ringatózom szépen
a végtelen
űrben
Tedd ki a napra fekete ingedet,
s keverj napsugárból rá tarka színeket.
Sötét szemüveged törd apró szilánkra,
színes üvegen át nézz a világra.
Fogadd hát el a feléd nyújtott kezet,
s észre fogod venni, hogy van, aki szeret.
Tudom, mily erős a sötétség hatalma,
de győz a fény, ha lelked is akarja.
Budapest, 2014. 01. 23.
Vegyél magadra,
mint legszebb ruhát
egy kivételes ünnepkor,
de ne is! Inkább
burkolj magadra
tarka rongyként
a hétköznapokon!
Tegnap letettem tollamat,
nem akarom, hogy fekete tinták folyjanak.
Majd akkor veszem ismét kezembe,
ha színes, virágos réteket rajzol
hófehér papírra tollam hegye,
s ha kitárhatom végre ablakom,
friss tavasznak édes illata száll be
pillangószárnyakon, s a fehér lapon
Kacéran táncoló napsugár nevet
a tegnap még szomorú szemembe.
Ne várd a csodát, magadnak kell tenni,
a sült galambot is észre kell venni.
Míg nézel előre, a hátad mögött
a sült galamb is más fára költözött.
Sikoltó síneken suhansz felém,
vágyódó lelkemmel várlak,
pergő percekkel pótolva, szerény,
szerelmes, szívem kitárva.
Titkos találkát lopva remél,
mint tétova tél a nyárban,
sorsom súgott: tán végső esély,
benned boldogságom megtaláljam.
A végtelenbe futó csalfa idő
ma rád kacsint, játszik veled,
most élj, alkoss, szeress,
mert e csapodár szerető
holnap már másra nevet...
Az idő leterítette elém
kimért futószőnyegét,
mögöttem feltekeredik,
lassan utolér, s előttem a Vég.
Első felvonás:
Tiszta, fehér papír,
rajta tarka világ,
vidáman táncolnak
játékos figurák.
Vonalak közt sorban
ákom-bákomok,
huncut kis szamárfül
egy tintapacára
nevetve köszön.
Második felvonás:
Piros a tinta,
vörösek a szívek,
illatos a könyvlap,
titkokat rejtenek
vágyakozó kornak.
Örült, vad ötletek,
összegyűrt oldalak.
Tombolnak a zenék,
sok szép remény ébred,
indul a nagybetűs Élet.
Nem az én világom e mai világ,
nem tanultam a holnaptól félni,
máshogy ismerem a matematikát,
de most kell a dolgozatot megírni.
Adjatok nekem a mához egy puskát,
hogy el ne bukjam, talán megéri...
majd jól célzok, és megtanulom talán,
ezt a világot hogyan kell túlélni.
Színészek vagyunk,
játszunk egy egész életet.
Mikor már játszani nem tudunk,
kiírjuk magunkból az igaz verseket.
Mégis azt mondom,
játszani jó, játssz, amíg lehet,
amíg ott állunk fenn a színpadon,
addig te játszol, s nem az élet veled.
Szabadságra születtél,
de más lett a világ,
széthullott életed
kötés nélkül, rabság.
Hajad, lásd, már hófehér,
és bocsánat, hogy élsz,
tévútra tévedtél,
már semmit nem remélsz.
Úgy élsz, mint számkivetett,
fasor-vég a hazád,
vagyonod cipeled,
lesz még egy éjszakád?
Fellobban még szívedben
sok régi szép emlék,
egy utolsó lelegzet,
s a szabadság már tiéd...
Keretbe teszem e képet -
szélben hajlik a nád,
ahogy a természet ébred,
nap ontja lágy sugarát.
Rezzent a víz tükörképet,
széttör sok parti fát,
nézem az égszínű kéket,
száz madár mondja dalát.
Nyár festett zöldet és kéket,
arany búzakalászt,
lángoló pipacsmezőket,
vízcseppben kelt szivárványt.
Tóban csobbanó emlékek,
magasban gólyapár,
- magamnak keretbe tettem,
s dísziíti lelkem falát.
Túrtői holtág, 2013. 07. 12..
Kaptam valamit, mit eddig még sosem,
vágyat, ölelést, sok csodás titkot,
valami furcsa szál húz hozzád közel,
s a hamvadó tűz újból fellángolt.
Száz csillag rezgett éjtáncot felettünk,
oly közel volt, és nevetett a hold,
mi csak öleltünk és mindent feledtünk,
megszűnt a jelen, s tovatűnt a „volt”.
Kaptam tőled valamit, s most őrizem,
mint csillogó igazgyöngyöt tárlón,
cserébe magamból - mindent vétkezem,
életed többé soha ne fájjon.
Az igazságot úgyis tudom,
hazudj hát szépet nekem!
Hazudd, hogy lesz forró a nyár,
s engem is vár még szerelem.
Az igazság úgyis csak fáj.
Hazudd, mit nem mondott
senki még, hazudj álmot,
hogy szép legyen az éjszakám,
hazudd, hogy velem szép volt.
Az igazság úgyis csak fáj.
Hazudj jövőt és holnapot,
mondd, hogy szép lesz a reggel,
és én majd útnak indulok
feléd, színes reményekkel.
Az igazság úgyis csak fáj.
Hazudj, hazudj, hazudj!