Ülök a templomban, s gondolataim
fönnakadnak rendre papod szavain,
amint kötőtűkön sok színes fonál:
korallvörös, türkiz, jáspis és opál;
s lesz kötésem tarka gondolatmenet,
benne aranyszál az Isten-üzenet.
Hallom, Uram, hallom szádból az igét:
életem megkezdett mennyországi lét,
akaratod immár boldog-szabadon,
megkötözöttségek nélkül akarom;
hogy osztatlan szívvel szerethesselek,
s Benned legyen sorsom egyre teljesebb.
Szemhéjaim között
a hajnalhasadás
valahogyan ma más,
mint tegnap s azelőtt.
Belőlem süt a nap,
mint ablak üvegén,
ha átcsillan a fény:
drága szemsugarad.
Bennem vettél lakást,
szemem csak ablakod,
min átragyogtatod
a hajnalhasadást.
Mint földbarázdákban barnuló rögök,
homlokom mélyülő ráncai mögött
gondolatgöröngyök omlón porlanak,
porszemnyi lényeg csak, ami megmarad
belőlük. Dísztelen-pőrén, cicoma
nélküli sorokban adom most oda
versemet, hogy olvasd. Mert e porszemen
is fölragyoghat a fény: a kegyelem.
Elrongyolódott már bennem a lélek,
és nem öltöztet föl napfényes mosoly,
élni látszom: tagjaim, mint a gépek
mozdulnak még; de legbelül, valahol,
a tudatalatti mély rétegekben,
énem alján vagy talán a szív körül,
elrongyolódott már a lélek bennem,
és arcomra mosolytalanság kövül.