Szőttünk mi oly csodás terveket,
neveltünk egy, vagy két gyermeket,
lehetett volna több. Nem lett.
Ó jaj, fogytán a nemzet!
Lelkünk is meggyötri a globál,
akit a balsorsa csak dobál,
szívesen követ új trendet,
ó jaj, elfogy a nemzet.
Idő ködébe fúlt a múlt,
a nemzet álma porba hullt.
A bamba nézi, ácsorog,
s mi rongy fedélen ott lapult,
az olvadék ma rácsorog.
Óhajtva a szabadságot,
mesebeli drága kincset,
a nép rozsdás láncot vágott,
és ledobta a bilincset.
Nagy kapuját a Nyugatnak
sarkig tárni vágytuk végre,
ahol a jogelvek hatnak,
új nap kúszik tán az égre!
Csillagcsepp csöndbe cseng,
csordulnak kis erek,
vérkörök áramán
új remény bizsereg.
Napmosoly tüzében
párolog kinn a gát,
böjti szél hordja szét
misztikum illatát.
Mi ez a nagy talány?
A nagy hadak útját jó apám megjárta,
de saját népéhez örökké hű maradt,
ruszki hurrá várta Kolomea alatt,
gyilkos tűzijáték, nem holmi petárda.
Ó, amennyit egyesek beszélnek!
Szavuk hetykén ül szárnyán a szélnek,
s ők azt hiszik, milyen okosok.
Pedig néha hallgatni sem kevés,
a bő beszéd csak üres fecsegés,
többet ér az elég, mint a sok!
*
Szent László, merre jársz, hová vitt az utad?
Rablóhordák után szemed merre kutat?
Fent örök a béke, itt lenn dúl a pogány,
bús, bujdosó néped nyeli rút ingovány.
Zabolátlan, zsivány senkik kedve zabos,
idegenek lába emlékeden tapos.
Hitvány siserehad habzó szájjal fújtat,
Gyorsabban múlnak a tavaszok,
az idő pálcát tör felettem:
Igazzá nem válnak a gazok,
Ádámmal az almát megettem.
Szánhatom, bánhatom bűnömet,
rám is az őseim sorsa vár,
mert amit az ember elkövet,
az eső azt le nem mossa már.
Rég hazajött már a Riska;
kiül Julcsa meg Mariska
házuk elé a kispadra,
megtárgyalni, ki a gyatra.
Csatlakozik Borcsa, Terka,
négy vénasszony - egy kvaterka.
Árad a szó majd’ éjfélig,
hányják, vetik, megbeszélik,
Február - aggszüzek mosolya;
olvad a befagyott pocsolya.
Hólétől sárosak útjaink,
ajtónkon szélcsengő búja ring.
Lengeti télvégi szelecske,
udvaron nyekereg a kecske.
Indulna már a zöld zsengére,
kedvére, a patak mentére.
Megvetően néz le az Ál-Parnasszusról,
pedig ő is ember, romló vérből, húsból.
Gyakran felszínre tör nagy világfájdalma,
írásjelek nélkül szedi balga dalba.
Ködösített sorok, nihilista próza,
de versnek álcázva rövidre aprózza.
Megfilozofálják, s tekintik modellnek
Fényévekre sziporkázol tőlem,
sodor minket titkos, vad erő,
s bár nagy az út térben és időben,
feléd tartok, én, a vakmerő.
Téged nézlek tán vagy ezer éve,
és e látványt már meg nem unom.
Szemem fénye csillagsugárkéve,
mely egy angyalt pásztáz félúton.
Szerencse is kell, hiába!
Mindig vonzott a Nyugat,
s lám, a ködös Skóciába
nyertem turistautat.
Szellemkastély – vendégszoba.
Kulcsát elvesztette rég,
vagy eldugták. Vajon hova?
S megtalálni nem elég!
Nekem ide be kell mennem,
Van tanösvény, de csendes a rét, mező,
s mitől lesz az értelemnek hona tág?
A mozgás ma profitelvű tényező,
s a könyveken is csak a moly foga rág.
A nagy fától száz lépésre, délre
a föld alatt szunnyad a Titok.
Felgyürkőzöm, nem is nézve félre
ások, ások, közben ásítok.
A gödörben már derékig állok,
és még sehol sincs a fémdoboz.
Eh, badarság, mondom, én kiszállok,
mesék után csak bolond nyomoz.
A fagyos téli táj már szinte felolvad
egy felhőkulcslyukon bámulva a Holdat,
amint az fölfedi telt idomát éppen
esti fürdőt venni az ég tengerében.
Reméli, nem látják avatatlan szemek,
míg égi habok közt pőre teste lebeg.
Dermesztő a hideg, lám a világ deres,
A temetőkertben képmutatás hódít,
s korhadó fejfáit benövi a dudva.
Porlik az igaz gyász, a látszat meg lódít.
Bejárom a sírok néma stációit
néhány adósságom hanyagul letudva.
Emlékek rongyára a tudat foltot varrt,
de két lábam fogja, marasztal az inda.
"Akarsz diós kalácsot enni, jót?
Siess lehozni egy kosár diót!"
No, hát legyen! S nyakamba' már a gond,
poros hiunkba mászok, én bolond.
Siralmasan nyögött a létrafok,
de elviselt, belátva, szép vagyok.
Titok ködébe fúlt a félhomály,
és meglepett ott zord Egérkirály.
Költő téma nélkül.
Oly esetlen szegény,
mint a szeszmentes sör,
impotens vőlegény.
Szónok, akinek nincs
mondanivalója,
gyümölcs nélküli fa,
sosem használt pólya.
A magyar ugaron
Pengesd a húrt, vén Tinódi,
pezsdít a dal – régimódi –
mint egy nemes egri óbor,
ezzel él most koma, sógor.
Mert akik épp erre járnak,
mint az őszi, rezge árnyak,
legyen annak bármi ára,
vevők a romantikára.