Ha visszatér a tél mit tehetnék?
ágyam vetném a magányos ugaron?
hol sátrat vert a hűvös nyugalom
s a külvilág rémségeit eltemették?
Szél süvítene végig a tájon,
magyar ugarnak dermedt földjén
s a múltjának hírhedt árva völgyén,
mondjátok meddig tart még gyászom?
Csak szállni a messzi végtelenbe,
hol nincs kopár fa s kietlen puszta táj,
hol nincs földhöz ragadt álomkép,
s tátva maradt néma szótlan száj.
Csak szállni határtalan határokon át,
időtlen idők között lebegni,
hol a csillagos ég csak homokszem
s a lágy semmibe fog peregni.
Zárt ajtó mögött vágytól égő szempár,
melynek nézem beletörődő pislogását,
mint a felhőnek zord zokogását
mely nem lehet esőjével egypár.
Csak a poros kulcslyuk melyen nézhetem
miként távolodva közeledik,
s az ajtó túloldalán megöregedik,
s lágy selyem kezét el nem érhetem.
Halkan suttogd s ne felejtsd,
szállni vágyom mint a szó,
mint téridőnek zugában
a mozdulatlan mozgató.
Halkan suttogd s ne felejtsd,
menni vágyom mint a szél,
mint rút ifjúság tündértaván
az örök hamvadó tél.
Halkan suttogd s ne felejtsd,