lnpeters blogja

Atlantida szellem-ulti,
Nem a múlt - a jelen hullt ki.

Tengerfenék, szellem-csárda;
Itt a piros ász is - sárga.

Ami váratlanul múlt ki,
Annak neve itt zöld ulti.

Atlantida szellem-játék,
Színhely: holt téridő-tájék.

Ahol múlt, jövő nincs jelen,
Ott örök halál a Jelen.

Nem háborít tatár, török,
A terített betli - örök.

Atlantida szellem-ulti;
Túlvilági multikulti...

Régen elhagyta a Béke,
Haloványul az emléke.

Szótlan, vértelen fantomok,

Eljövendő Múltnak
Hármas keresztútja,
Hogy melyik vihet Jövőbe,
Azt Isten megsúgja.

Hármas keresztúton
Három távlat éled,
De három közül csupán az
Egyikben van Élet.

Régi boszorkányok
Téridő-tanyája,
Új pusztító elrendelés
Áldozatát várja.

Ha Szeretet nincsen,
Csak a doktrínája,
Dagadtra hízik rajtunk a
Végzet szürke mája.

Családra?
Jövőre?
Vagy látszatra futja?
Előttünk a jövendő Múlt
Hármas keresztútja.

A Kis-Trianon-kastélyban
Örök etikai éj van...

A boldogtalan épület
Rojtos győzelemtől beteg.

Ostoba balítéletek
Zúztak porba becsületet.

Ködös téli éjszakékon
Szellemtől retteg a mákony...

Kehes Trianon-szindróma...
Ördög bújt a koporsóba...

A Kis-Trianon kastélyban
Renyhe, gazdasági Tél van...

Frakkos, gyarmattartó-salak;
Kenetteljes, hazug szavak.

Sunyi, profán haszonlesés;
Vigyorgó sárkányfog-vetés.

Göthös Trianon-szindróma,

Pünkösd áldott napjaiban
Feltámadás szele suhan.

Kékben tündököl fent az Ég,
Jövőt sóhajt a Messzeség.

Békében Rész az Egésszel;
Az Istennel kéz a kézben.

Vad rációk Hitbe hullnak;
Profán szavak elnémulnak.

Friss Remény új kamásliban,
Pünkösd áldott napjaiban.

Mától egy évvel megint öregebb vagy,
Te kicsi Gyöngyöm,
Drága Anikóm.
Egy percre megállsz az idő-hegyen..
Ma nagyon-nagyon szép napod legyen!

Lehet talán még
Sok-sok boldog évünk,
Egymásnak maradunk,
Amíg csak élünk.

Magam adom,
Te magadat adod...
Legyen nagyon szép
Születésnapod!

Felettünk a magas Ég,
Siránkozni,
Panaszkodni
Az Élethez
Nem elég.

Siránkozni,
Panaszkodni
Semmire se lesz elég.

Siránkozni nem elég,
Profán korban,
Profán sorban
A magas Ég
Messze még...

Profán korban
Profán sorban
Minden Élet
Messze még...

Siránkozni nem elég
Isten a Jövő
Pedálját
Fáradtan,
De hajtja még...

Isten a Jövő pedálját
Hajtja még...

Siránkozni,
Panaszkodni
Elcsüggedni
Nem szabad és
Nem elég,

Holnap beköszönt a Nyár,
Forrong a Nap-katlan,
Felhúzott Kikelet-rugó
Júniusra pattan.

Nyár-istennő trónra ül,
Verőfény felette,
Trónját az elmúlt rossz, cudar
Télen építette.

Lehet, hogy rossz előjelek
Akadnak ma bőven;
Holnap beköszönt a Nyár,
Bízzunk a Jövőben!

Hétköznapi esti Béke;
A Szeretet menedéke.

Nap nyugszik távol pamlagon,
Az alkonyat mérleget von.

Álom szárnya finom szatén,
Jövő szunnyad a Múlt ölén.

Jót fiadzik Jó emléke;
Hétköznapi esti Béke...

Népboldogító doktrínák
Hatását nyögi a világ.

Papírra rótt kényszerképzet,
Hogy mit szeretne a végzet.

Fülledt utópia-tudat
Virtuális utat mutat.

Népboldogító doktrínák
Érlelik jövő viharát.

Groteszk ívben adogatnak,
Abszurd válaszokat adnak.

Ész-ficamlott papír-okság
Kötelező szakboldogság...

Akut agyvelő-lumbágó,
Rág a polkorrekt csáprágó.

Népboldogító doktrínák;
Rovarkas lenne a világ...

Ha a világ ide "halad",
Meghal a szabad akarat,

Május végi napsütésben
Remény születik az Égben.

Gyógyulni kezd az esendő,
Járni tanul a jövendő.

Madárcsicsergő reggelek;
Összebújnak szerelmesek.

Langyosan szép alkonyatok;
Erkölcsi világrend ragyog.

A világ borotvaélen;
Május végi napsütésben.

Tán valóban az utolsó idők
Örvényei cibálják a világot?

A nagyvilág -
Műanyag keszkenő...
Most volna tán az utolsó idő?

A jövő már a pokolban pihen?
Nem hiszem...

A zavart elvek korszakában élünk ,
Az alattomosság ma szinte törvény,
A humánum-tehenet megfejik,
Glóriát követel a deviáns,
És lassan már a tisztesség a szégyen...

Polkorrekt szemfedő...
Most volna tán az utolsó idő?

Végleg behunyva az isteni Szem?
Nem hiszem...

Prédikálnak,
Siránkoznak,

Fáradt ének - boldog ének;
Meghitt, csendes esti fények...

Május esti csendes éjben
Pihen a Hold - csendességben.

Élet-játék nem megy babra;
Rövid éj jön - hosszú napra.

Akik álmodoznak - élnek;
Fáradt ének - boldog ének.

Mai nyomott reklám-észnek
Tán nem triviális,
Hogy az Ember sose csupán
Individuális.

Szenvelgő "magánynak" a Lét
A torkára forrna,
Ha csakugyan szál-egyedül,
Csupán maga volna...

Nem elszigetelt az ember,
Mint az öreg medve,
Nincs merő véletlenségből
"A világba vetve".

Akármilyen anyagelvű
Köd-ütegek lőnek,
Múlt-kincsestárunkat át kell
Adnunk a Jövőnek.

Emberi jogok? Csak külcsín,
Egyéni arcfesték,
De lényegben gyökeredzik
Számos kötelesség.

Nagy feladat előtt állva
Kinő az Idő szakálla.

Táncolnak Remények, Hitek;
Magában duzzog a hideg.

Megremeg a kommersz okság;
Ifjú marad a konokság.

Tán még a halál sem árva;
Nagy feladat előtt állva...

Vén, mogorva szkepszisek
Megszűnő világa,
Ahol semmi öröm sincsen,
Ami meg van - drága.

Nem-hit ördög vigyorog,
Mint fogatlan néne,
Mindent elvesz, de semmit sem
Ad érte cserébe.

Öncélú és fekete,
Mint a hamis ében,
Naphosszat eldagonyázik
Vélt "modernségében".

Vén mogorva szkepszisek
Élve megrohadnak,
Rossz profán nemhitet vetnek,
És halált aratnak.

Vén mogorva szkepszisünk
Morog, de hiába,
Nem ellenfele a Hitnek,
Csak paródiája.

Örök Otthonunk: a Mítosz.
Életről, halálról hírt hoz.

A ráció csupán házhely;
Építkezni mítoszban kell.

Nádfedeles hétköznapok
Ormain remény nem ragyog.

Örök Otthonunk: a Mítosz
Az Örök Túlpartról hírt hoz.

Emberi vágyak, remények;
Megfoghatatlan a lényeg.

Őrizzük Isten titkait;
Az Öröklét - bennünk lakik.

Örök Otthonunk: a Mítosz
Pokolra sújt,
Vagy - feloldoz.

Az anyag-ember esendő,
Mítosz nélkül csupán - bendő.

Az anyag-valóság dadog;

Volt egyszer régen egy Monarchia...

A Nagyszüleink még beleszülettek,
Velük mostanra kihalt az anyag,
A szín megfakult,
Eltompult a dal,
Csak szellem-rongyait kavarja még
A Történelem,
Az örök Vihar...

História kavarog,
Rázkódnak a szellem-rongyok,
Mint szélben
A kihajított
Kacatok.

Városházák, színházak, templomok,
Régi kastélyok homlokzatain
Nosztalgiázik a Történelem;
Mellettük sivár lakótelepekben
Porladozik a vén huszadik század,
És rikító újmódi rózsaszínben

Távoli moraj
Bennünk és felettünk...
Úgy élünk, hogy hallhassuk
Mindhalálig.

Sziklafalakon zúgva megtörő
Anyag-hullámok..
Rohannak, bőgnek
Zengve, dübörögve...
Csak a szikla...
Tartson ki
Mindörökre...

A köd mögött állnak a vén falak,
Nekik zúdul egyre
Az áradat.

Piac-hullámok profán söpredéke,
Sisaktarajos birodalmi béke
Jövendőt fullasztó pénz-áradat,
Csak egyre ostromolják
A Falat...

Távoli moraj
Értünk
És miattunk...
Embernek születtünk,

Messze túl a világ végén,
Ábrándok peremvidékén
Áll a Város...

Turisták sehol sem lelik,
Ügynökségek nem hirdetik,
Még repülőtere sincsen...

Mintha tükörképünk lenne,
Mindenki mást keres benne:
Egyik színes tündérálmot,
Másik abszurd állatságot
Lát a távolból belőle.

Messze túl a világ végén,
Ábrándok peremvidékén
Áll a Város...

Lakják élők,
Lakják holtak;
Egykor vagy sohasem voltak...

Lakják rövid öröklétek;
Lakják örök álomképek...

Nem kell nekem toronyóra lánccal,
Csak maradjunk meg egymásnak sokáig...

Az évek erdős dombvidékein
Együtt haladunk,
Drága Anikóm.
Ha esik, összebújunk,
Hogyha meg
Elviselhetetlen a száraz hőség,
Behúzódunk
Szerelmünk árnyékába...

Nem kell nekem toronyóra lánccal,
Lehet a világ szürke vagy fakó..

Jó Veled élni,
Drága Anikó!