lnpeters blogja

Vén, mogorva szkepszisek
Megszűnő világa,
Ahol semmi öröm sincsen,
Ami meg van - drága.

Nem-hit ördög vigyorog,
Mint fogatlan néne,
Mindent elvesz, de semmit sem
Ad érte cserébe.

Öncélú és fekete,
Mint a hamis ében,
Naphosszat eldagonyázik
Vélt "modernségében".

Vén mogorva szkepszisek
Élve megrohadnak,
Rossz profán nemhitet vetnek,
És halált aratnak.

Vén mogorva szkepszisünk
Morog, de hiába,
Nem ellenfele a Hitnek,
Csak paródiája.

Örök Otthonunk: a Mítosz.
Életről, halálról hírt hoz.

A ráció csupán házhely;
Építkezni mítoszban kell.

Nádfedeles hétköznapok
Ormain remény nem ragyog.

Örök Otthonunk: a Mítosz
Az Örök Túlpartról hírt hoz.

Emberi vágyak, remények;
Megfoghatatlan a lényeg.

Őrizzük Isten titkait;
Az Öröklét - bennünk lakik.

Örök Otthonunk: a Mítosz
Pokolra sújt,
Vagy - feloldoz.

Az anyag-ember esendő,
Mítosz nélkül csupán - bendő.

Az anyag-valóság dadog;

Volt egyszer régen egy Monarchia...

A Nagyszüleink még beleszülettek,
Velük mostanra kihalt az anyag,
A szín megfakult,
Eltompult a dal,
Csak szellem-rongyait kavarja még
A Történelem,
Az örök Vihar...

História kavarog,
Rázkódnak a szellem-rongyok,
Mint szélben
A kihajított
Kacatok.

Városházák, színházak, templomok,
Régi kastélyok homlokzatain
Nosztalgiázik a Történelem;
Mellettük sivár lakótelepekben
Porladozik a vén huszadik század,
És rikító újmódi rózsaszínben

Távoli moraj
Bennünk és felettünk...
Úgy élünk, hogy hallhassuk
Mindhalálig.

Sziklafalakon zúgva megtörő
Anyag-hullámok..
Rohannak, bőgnek
Zengve, dübörögve...
Csak a szikla...
Tartson ki
Mindörökre...

A köd mögött állnak a vén falak,
Nekik zúdul egyre
Az áradat.

Piac-hullámok profán söpredéke,
Sisaktarajos birodalmi béke
Jövendőt fullasztó pénz-áradat,
Csak egyre ostromolják
A Falat...

Távoli moraj
Értünk
És miattunk...
Embernek születtünk,

Messze túl a világ végén,
Ábrándok peremvidékén
Áll a Város...

Turisták sehol sem lelik,
Ügynökségek nem hirdetik,
Még repülőtere sincsen...

Mintha tükörképünk lenne,
Mindenki mást keres benne:
Egyik színes tündérálmot,
Másik abszurd állatságot
Lát a távolból belőle.

Messze túl a világ végén,
Ábrándok peremvidékén
Áll a Város...

Lakják élők,
Lakják holtak;
Egykor vagy sohasem voltak...

Lakják rövid öröklétek;
Lakják örök álomképek...

Nem kell nekem toronyóra lánccal,
Csak maradjunk meg egymásnak sokáig...

Az évek erdős dombvidékein
Együtt haladunk,
Drága Anikóm.
Ha esik, összebújunk,
Hogyha meg
Elviselhetetlen a száraz hőség,
Behúzódunk
Szerelmünk árnyékába...

Nem kell nekem toronyóra lánccal,
Lehet a világ szürke vagy fakó..

Jó Veled élni,
Drága Anikó!

Májusunk feléledt végre,
Tisztulni kezd az Ég kékje.

Szétszakadt, roppant fellegek
Visszavonulni kezdenek.

Kimerült városok felett
Reményt érlel a Kikelet.

Májusunk feléledt végre,
Tavasz telepszik az Égre.

Tudjuk a Jelent becsülni,
Tudjunk Jövőnek örülni.

Hosszú Múltunk arra nevel,
Hogy sohasem adhatjuk fel.

Sorsunk vegyük végre kézbe;
Jövőnk is feléled végre...

Szomorú májusi szél;
Sose voltunk,
Nem is leszünk
Hitványabbak senkinél.

Bágyadt, tétova eső;
Szemünk előtt
A Jövendő
Szárnyszegetten verdeső...

Ködös minimáltavasz;
Ami szép
És természetes,
Csak az maradhat igaz.

Szomorú májusi szél,
Világpénz
Kilátástalan
Jövő felé mendegél...

Lucskos, sáros pocsolyák,
Szodoma felé araszol
A pénz-mámoros világ...

Felhős, borús horizont;
Úgy tornyosul
A rossz jövő,
Mint egy vén tüskebozont...

Amíg újra nő a fű,
Jön a borúra derű.

A Lét mindig helyreáll,
Csak epizód a halál.

Ördög szkeptikus lehet,
De nem az anyag szeret.

Amíg újra nő a fű,
A világ nem egyszerű.

Alamuszi pénz-egek
Hazug nótája pereg.

Aknafolyosókat ás
A hangos minoritás.

Amíg újra nő a fű,
Jöhet borúra derű.

A Jövőért az felel,
Aki gyermeket nevel.

Felhőkakukkvárakat
Isten sose látogat.

Mindig lesz majd szent derű,
Amíg újra nő a fű.

Orgona illata árad,
Isten szeme könnybe lábad.

Zengő májusi virulás;
Minden csupa Feltámadás.

Istenben megújul a Rend;
Amíg tart az Idő - teremt.

Orgona illata árad,
A világ könnye felszárad.

Profán törvény léte felett
Éledezik a Kikelet.

Orgona illata árad;
Isten soha el nem fárad.

Májusesti csendességben
Jövő-palánták az égben.

Némelyik tán verőfényes,
A másik brutális, véres.

Tetteinkkel dönthetjük el,
Hogy melyiket neveljük fel.

Májusesti csendességben
Ezer csillag fenn az égen.

Alszik alattuk a város;
Isten sohasem magányos.

Egyetlen Jövő vár régen;
Májusesti csendességben.

Tök ulti - halotti lepel;
Amíg élünk, kontrázni kell.

Van negyvene, három húsza,
Meg a hitetlenség busza.

Hajtószínnel média sújt,
A tök király burnuszba bújt.

Tök ulti - globális condra,
Amíg élni lehet - kontra!

Ha végén villan a hetes,
Már minden kanyar egyenes...

Nem a Lét-felszámolás
A Művészet dolga;
Nem Istent kell kitagadni -
Az anyag a szolga.

Nem a semmit kell keresni,
A Valami kéne,
Létrával, vagy biciklivel
Nem jutunk az égbe.

Nem a gonosz győzelmét kell
Rezignáltan várni,
Az álarcos végzetnek kell
A nyakára hágni.

Nem a Lét-felszámolás,
A teremtés trendi,
Elmegy majd a süllyesztőbe
A kánon-efendi.

Csak ál-művészet távlata
Lehet az enyészet,
Életet, Jövőt teremt az
Igazi Művészet.

Lét-zabáló abszurdumok
Bajt áhító gyomra korog.

Pusztuljon, ami veretes,
Hadd guruljon a szögletes.

Hull a Jövő, tágul a rés,
Hamarosan - szabadesés...

Lét-zabáló abszurdumok;
De az Élet - nagyon konok.

Megőrülhet a pénz-sátán,
Elúszik majd a Múlt hátán.

Polkorrekt akármit rína;
Isten nem puszta doktrína.

Lét-zabáló abszurdumok;
Múlik a hangzavarotok.

Nem akarunk róla lemondani,

Bármit locsogjon a sekélyes felszín,

A szögletes erkölcsű szkepticizmus,

Csak őrizzük mélyen,

Magunkba rejtve,

Mint szép Jövőt az örök fiatalság...

Ami a profánnak utópia,

A Léleknek

A messzi Múlt dala...

Addig kéne előkerülnie,

Míg globál idióták pénz-elméje

Minket is Atlantisszá nem darál...

Atlantisz mesélhetné el nekünk,

Mi az "objektív szükségszerűség",

S mi nem...

Nem mondunk róla le,

Legfeljebb akkor,

Május esti zsongó csendben
Mosolyog a fáradt ember.

Diadalmas Tavasz tombol,
Tavasz süt az esti lombból.

Virágillat éjbe simul,
Cammog a Hold - hangtalanul.

Lélek zeng távoli Hegyen;
Csontig átjár a Szerelem.

Idő újul örök Rendben;
Május esti zsongó csendben.

Május-köntöst ölt az év,
Fején napfény-sapka,
Hosszú, kemény Tél után
Nyár felé haladva.

Köhög még a májusunk,
Nehéz út mögötte,
Hűvös, ködös, rossz április
Terhét örökölte.

Jövő-Remény fiókái
Lábunk elé ülnek,
Tél nyomasztó emlékei
Pocsolyákba gyűlnek.

Május-köntöst ölt az év,
Orgona virágzik,
Kora délután csupán a
Pesszimizmus fázik.

Verőfényre készülünk,
Pazar nyárelőre,
Csak az akar sivár időt,
Aki nagyon dőre.

Május-köntöst ölt az év,

Még most is színház a világ...
Nem kicsit! Nagyon!
Illúziót prédikálnak
Globál színpadon.

Liberális világszínpad;
Ócska, vén tragacs;
Szutykos, korhadt platójáról
Szaval a ripacs.

Rossz bohózattá vizezi
Fel a média,
Csak a vége lehet komor
Sorstragédia.

Még most is színház a világ,
Profán ködben él,
Kültelki dramaturgiát
Fáradt szél kísér.

Rajtunk van szabad akarat,
Cselekvés sora,
Isten nem volt rendező,
És nem is lesz soha.

Huncut kiskutyáink
Zoe és Mira,
A kapuban hosszan vártak
Ma a gazdira.

Egy fiatal vizsla,
Meg egy labrador,
Sejtik, hogy a gazdi mindig
Megvan valahol.

Ha pedig a gazdi
Végre hazajön,
Égig robban az udvaron
A kutyaöröm.

Friss tavaszi éjszakában
Virraszt Isten - egymagában.

Ezernyi csillag világol;
Mint örök égi virágpor.

Holdfény üzenetét mondja
Az eperfa kerek lombja.

Illatárban Tavasz éled,
Mindenütt pezseg az Élet.

Túl a profán anyag-fokán,
Minden él - önmaga okán.