Enyhe tavaszi éjszakán
Isten a Jövő udvarán.
Virágillat leng az éjben
Létösszegző csendességben.
Ősi világtölgyek alatt
Nyílik a Szabad akarat.
Gyertya a Jövő udvarán
Enyhe tavaszi éjszakán.
Fradi-szurkoló vagyok,
Mindig az is maradok!
Számomra több mint egy csapat,
A Fradi -
Szív és
Akarat.
Ordas szkepszisek honában
Rés hitetlenség falában,
Hogy nem minden a túlerő,
Hogy a végzet legyőzhető.
Hit a Reménnyel határos;
Hajrá, hajrá
Ferencváros!
Nagy globális elmezavar;
Pénzhatalom jót nem akar.
Az igazi Erkölcs:
Béke,
Na de ahhoz - több ész kéne...
Minden bajok ősforrása
A hatalom gonosz vágya...
A fejétől bűzlik a hal...
Nagy globális elmezavar...
Orion űrhajós jövő
Csak filmekben jöhet elő.
Gyerekfejjel tűzbe hozott,
Képernyő elé tapasztott.
Küzd a nemes ember-jellem
A gonosz varangyok ellen...
Hogy izgultunk...
Hogy élveztük...
Akkor még észre sem vettük,
Hogy miről is szól a mese,
Hogy mi is lappang mögötte.
Tüstént látszana a lényeg,
Ha varangyok nem lennének...
Orion űrhajós jövő;
Űr-álarcos múlt-kikötő...
A délceg hatvanas évek
Küldtek ódon jövőképet.
A scifi aranykora volt,
Lelkünkben űrnóta dalolt...
Tán buborék minden Élet,
Hozzá külön Téridő,
Halál után csapó kettő,
Megint Jelen, majd -
Jövő.
A látszólag közös világ
Részben Tudat díszlete,
Önmagának minden Tudat
A Mindenség Közepe.
Az Isten is öntörvényű,
A végzetnek nem falaz,
Az újra kezdődő Élet
Sosem lehet ugyanaz.
Semlegesen, objektíven
Tán még az ég sem dörög,
Tán buborék minden Élet,
Tán minden Lélek örök...
Tavaszi Idő-hullámok
Napfényes vizein járok.
Lélek-evezőmet fogom
Felezőnyolcas-ladikon.
Nyúlós-nyálkás próza-mocsár
Fölött a Nap sohase jár.
Nyakatekert hosszú sorok
Kígyója posványban morog.
Halandzsa-hulladékhegyek
Fölött donganak a legyek.
Tavaszi Idő-hullámok;
Kánon-dombra sose hágok.
Hatvan fölött is kék az ég,
Újra dereng a messzeség.
Ha a perc még nem a végső,
Vízöntőnek sose késő.
Egy örökifjú világon
Minden vers, de semmi kánon.
Atlantisz jelképisége
A Lét egyik nagy rejtélye.
Óceán, vagy Idő árja
Feledés karjába zárja
A szigetet...
Feledtetik,
Tagadják -
S mégsem feledik...
A feledés meg nem ette,
S vitatkoznak, létezett-e...
Eltűnt, mintha nem lett volna,
Mégsem pusztulhat el soha.
Profán elme fel nem éri,
Inkább hamisnak ítéli.
Sokkal könnyebb letagadni,
Mint titkain gondolkodni.
Atlantisz jelképisége
Idő-tűzben edzve, égve
Korról korra csöndben suhan
Lelkek mélyén,
Ukrajnán röhög az ördög
Bele a világba,
Mert egyre mélyebben merül
Más háborújába.
Ukrajna fegyverért veri
A kolompját félre,
Pedig oda nem fegyver, csak
Jobb vezető kéne.
A mostani a szomszédot
Évekig piszkálta,
Míg a végén a háborút
Ki is provokálta.
Ukrajna mögé bújt el a
Globális pénz-érdek,
Belül pénzmosoda, kívül
Fasiszta jelképek.
Így lett Ukrajna a nyugat
Hosszabbított tőre:
"Harcoljunk az orosszal, de
Legyünk messze tőle!"
A ludasok biztonságos
Platón egy lélekszigeten,
Ahol fényes a
Végtelen,
Ahol tiszta minden
Álom,
Napfény lebeg a világon,
Platón tudja, mi a csoda;
A Szerelem a Lét oka;
Nem a pénzre épül
A Rend,
Mert csak az
Idea teremt...
Platón egy lélekszigeten,
Időn kívüli
Tengeren
Örökké álmodik ébren,
Csendes, vidám töprengésben.
Látja, hogy a világ kerek,
Tudja, hogy sokat tévedett,
De megtalált sok szép
Álmot,
S másoknál több
Igazságot.
Régi szép húsvéti napok
Emléke a Múltban vacog.
Tavaszillat.
Napfény lebben.
Jácint nyílik a kiskertben.
Bokrok alja kincset terem;
S én boldogan keresgetem
A kis piros tojásokat,
Töltögetem a kosarat...
Régi szép húsvéti napok...
Csak a süket Idő kopog...
Másnap, mint a többi gyerek,
Én is locsolkodni megyek.
Ragyogó húsvéti házak...
Sehol még bamba ivászat,
Piros tojás, sütemények,
Kacagás, húsvéti ének...
Régi szép húsvéti napok...
Nagyszombati friss
Remények
A Lelkünkben újra élnek.
Minden átok ellenére
Újra felnézünk
Az Égre.
Minden hatalom és érdek
Múltba, gúnykacajba tér meg,
Minden kánon sírba zörög,
De Isten kegyelme
Örök.
Eső,
Hó,
Halovány fények;
Nagyszombati friss
Remények...
Nagypéntek van,
A profán téboly napja,
Istent a gőg
Ma újra elárulja.
Az új farizeusok üzletelnek,
A perverzitásnak oltárt emelnek,
Világhatalom;
Ocsmány ámítás,
Nyüzsög a fegyveres szemforgatás,
És hazug bálvány homlokára tesznek
Torkolattűzből mammon-glóriát...
Ma újra megváltódik a világ.
Krónikáink Rif-hegyei
Merre magasodnak?
Hágóikat oltalmazzák
Még ma is
A Holtak...
Őstörténet-lószerszámnak
Felszökött az ára,
Hiába csereberéltük
Finnugor zablára.
Ami gesztákban maradt ránk -
Aprócska Múlt-pászta -
A Schlözer-féle "tudomány"
Csontig lenullázta.
Krónikáink Rif-hegyei
Homályba süllyedve,
Múltunk nagy, korhadt ajtaja
El lett vetemedve.
Idegen gyümölcs lettünk az
Indogermán ágon,
Őshazánkat a sarkkörre
Helyezte a kánon.
Tökfilkó-éra idején
Bőg a bikásított tehén,
És tehenesített bikák
Kapnak rózsaszín glóriát.
Világ-tökfilkó egyedek
Kappan-médiája recseg;
Buta törvényeket hoznak,
Fegyverekkel játszadoznak
Összes stüszivadász-ésszel,
Atomgomb-nyomásra készen.
A világ sivár pénz-odú,
Állandóan tök az adu.
Tiszteltebb bölcsnél a kretén
Tökfilkó-éra idején.
Jeges, szeles áltavaszban
Régi titkok zárja kattan.
Köd az Időn,
Köd a Téren...
Valamikor nagyon régen...
Jégverte tavasz derekán
Reszkettek a rügyek a fán,
A szél Időt, Teret vágott,
Rázta az egész világot,
Forró hamu hullt a sárra,
Örök köd feszült a Nyárra...
Rejtett Emlékezet koccan
Jeges, szeles áltavaszban...
A Szerelem
Mindig velünk marad.
Ahogy fogjuk egymás kezét,
Velünk néz szerteszét,
Életben tart,
Szeret,
Buzdít és
Ápol,
Naponta újjászületik
Magától.
Belénk nőtt,
Mint kőbe
A moha;
Az egyetlen,
Ami bennünk
Nem öregszik
Soha.
Az Ember
Isten
Fia,
Lánya;
A Szerelem Isten,
S az Élet
Adománya.
Soha nem mítosz,
Nem is ráció;
A Szerelem
Saját
Dimenzió.
Nem luxus,
Nem rakéta,
Nem is rossz szekér,
Mint hordozója,
Ragyogó Kikelet
Új fényei égnek;
Tavasz az Értelmeseknek,
Atom a hülyéknek.
Tiszta kerek égen
Reményteli fények;
Tavasz a Jó Embereknek,
Atom a hülyéknek.
Kinek ilyen, kinek
Meg olyan remények;
Tavasz kell az Igazaknak,
Atom a hülyéknek.
Szép nagy alvás után vagyok;
Munkakedvem újra ragyog.
Kint pityergő tavaszelő;
Tanulmányom kerül elő.
Április ma elsőt makog,
De nem tartok bolondnapot.
Gyülekezhetnek a sorok;
Szép nagy alvás után vagyok.
Lassan születő Kikelet;
Az Idő mindent kinevet,
Amiből csak profán terem,
S ami Jótettre képtelen.
Ül a jelen tévetegen,
Gyalogjáró érdekeken,
S az Idő úgy sodorja el,
Hogy egy kérdésre sem felel...
Köd borítja még a Hegyet;
Lassan születő Kikelet.
Véget értek tán a fagyok,
Tavaszi éjszaka ragyog.
Csillagfényben fürdik a Hold;
Élő marad, ami szép volt.
Gyümölcsfák rügyeznek bátran
A nagy Jövő-éjszakában.
Háború Égig nem nyúlik,
Ami dögvész, mind elmúlik.
Zöldell a fű,
A Föld forog;
Véget érnek minden fagyok.