Ráhintem
Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2017, augusztus 7 - 20:38Megint az élet értelmén gondolkodom,
miközben viharkarok nyúlnak a földig.
Tudom életem delén már nem találom
a választ, veszített a fontosságából.
Megint az élet értelmén gondolkodom,
miközben viharkarok nyúlnak a földig.
Tudom életem delén már nem találom
a választ, veszített a fontosságából.
Pincekövön, kínnal virágzik a penész,
talán a vigyázó Hold, aki rá benéz,
Ma oly törékeny és sebezhető a fény,
s ha rátelepszik fent a sötétség ura,
ezernyi kis darabra hullik hirtelen.
Ragadj magaddal árnyas éjszaka,
s néked adom sosem-volt kincseim,
forgass, dobálj, de ne hagyj magamra,
mint testemet a foszló éveim!
Létünket rég rágja már a rozsda,
hallod-e a nyikorgó világot,
amely meg-megáll, fájón, s hirtelen,
egy-egy, tán halálos pillanatra?
Tépd ki a szívemből a magányt!
Mert lelkem még nem halálraszánt.
Úgy talán nem omlanak reám
Nézlek, s sóhajtok egy nagyot,
lelkem kelyhe csordultig telik.
Közel férkőznék, ha hagyod,
nem tovább, csupán a szívedig.
A lelkemet reptetem éppen,
láthatatlan szárnyakon szállok,
erdők sóhaja emel följebb,
Szemedben titkok rejlenek,
s én időtlen idők óta
kutatom a szerelmet bent,
arany-cirmos íriszedben.
Lelkednek burjánzó táját
ne hagyd végleg kiszáradni,
mert a kegyetlen, déli Nap
kiszívja az életkedved.
Az éji zarándok útja
csillagokkal van kikövezve,
hogy monoton, bús magányát
egy pillanatra elfeledje.