Fekete eső esett
Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2019, március 5 - 16:00Emlékszem, fekete eső esett,
anyám, amikor végleg elmentél.
A halál nekem régi ellenfél.
A friss sebem, tán még be sem hegedt,
Emlékszem, fekete eső esett,
anyám, amikor végleg elmentél.
A halál nekem régi ellenfél.
A friss sebem, tán még be sem hegedt,
Téli estben, félhomályban,
számolom a perceket,
múltam mélyén oly sok árny van,
szíved is rég bent rekedt.
Egyszerű tündérfényben születtem,
magasztos vágycsipkében,
s lám, most elétek pőrén,
leomlott lélekkel gördültem.
Ha háborogni kezd az éj,
sötét világ jöhet reánk.
A fény mi átjut itt, csekély,
s ellobban, mint a gyertyaláng.
Múlt ködébe tűnt a szép majális,
égi réten néma léptű Hold oson,
csillagágyon szunnyad rég a nyár is.
Rozsdaszín magány ül kinn a tájon,
súlytalan rigófütty ring a bokrokon,
dús avarlepelre hull az álom.
Első fejezet.
Valami szerelmi mágia
zsongítja viharra lelkemet.
Bolondos, hangos kis lázadás
tombol e szívben most legbelül.
Jön a hajnal nehéz bíborpalástban,
lassacskán kinyílnak a fénycsatornák,
s szemünkről lehull tán kínunk vérleple.
Szinte látom a csend buborékait,
ahogyan ellebegnek a zajoktól
terhelt, márványarcú emberek fölött.
Csördül a villámok ostora künn,
bárányok hada béget az égen.
Isten komoran üldögél trónján,
jeges golyókat szór le a Földre.