vati blogja

1.

Léptem alatt hersen a pázsit,

a kerten túl a semmi ásít.

Képzetemben annyi veszély sorjáz,

meglódul szívem; megint a kórház?

E vészt is inkább megtagadva

kapaszkodom végső, szép szavadba.

2.

Bősz szívem még most is vágtat,

majd kifullad, s ballag utánad,

létem pulzáló szatellitje,

elmerülök mélyen a hitbe;

fájdalmaid mind átérzem

a fényévnyi messzeségen.

3.

Csak fülem zúg, meg kint a zápor.

Áldás hull angyalok hajából,

de benned ott a küzdelem

Útjaimnak sok hajlatán

elfolyik szememből a táj,

elillan szívemből a vágy,

míg kutatom lábad nyomát.

Elszökik fülemből a zaj,

gyönyörű az áldott kacaj,

mi torkodon felbugyborog,

távolodsz már, lépted kopog.

Eltűnik orromból az illat,

ölelni többé nem taníthat

az a két kar. Ha körbe fonna,

nem hullanék le a porba.

Elhamvad ajkamon a csók,

ha útra kelnék, s a cél halott,

a visszaút sok hajlatán

elfolyna szememből a táj...

Amint az égen felderengtél,

homályba burkoltad a Holdat.

Énbennem már sohasem lesz tél,

egész lényemet tavaszoltad.

Amint az égen illó fényed

játékra kelt a csillagokkal,

a szférákból szólt áldott ének,

s elhallgatott minden komor dal.

Amint az égről nem is holmi

kóbor sugárból omlott hajad,

elkezdtél szépen angyalodni,

már asszonyként mutattad magad,

s most e tónál, fűzlombok alatt

karomba öltöd vékony karod,

felhőkkel ví tusát épp a Nap,