Már tudom, hogy magammá kell lennem,
hátam lássa mind, ki szembe köpne,
ember vagyok, hirdetni hát fennen,
hogy nem élek ebként, láncra kötve.
Szabad legyek, hogy bennem a hűség
arámhoz, népemhez úgy hevüljön,
mint – lefojtva bár – Pakson a tűz ég,
lobbanjon fel szikrázó betűkön,
Ha torkodban elakad a szó,
ha kit szeretsz, kiált rád mordul,
ha tavaszod rideg, havazó,
arcod sírásba, vigyorba torzul,
nem hallod meg; a táj lélegzete
énekre hívna, de benne új zene,
verőfény, új remény nincs már,
kiürült végképp a szívbeli kincstár.
Gyomrod hiába háborog,
szádból is kifordul az étek,
sorsodat hiába átkozod,
hű asszony nincsen, szeretni vétek.
Így kifordulva önmagadból
kertedet járod, elbotlasz egy hanton,
s megadón várod, hogy a szíved
Vijjog, csak vijjog az a héja,
vitorlázva fent bús köreit rója,
éles szemével prédát keresve
mintha vágyaimnak csibéire lesne.
Ha nincs menekvés, nyílként lecsap
szétszórva piciny, pihés tollakat,
húsukba mar kemény, kampós csőre,
arcát mártja hulló véresőbe.
Mi lesz velem, ha e vágyak
s hű lelkem itt rokonra nem találnak?
A légben, fent lassú körök karéja;
vijjog, csak vijjog, csak vijjog az a héja.
2012. március
Vándorló nemzetség lakik bennem,
Csaba királyfi porló sziklanépe.
Életemben hányszor útra keltem,
s mindig új meg új vidékre érve
sehol nem leltem igaz otthonom.
Hogy tehettem volna bármit érte?
Pedig őket véremben hordozom,
engem is pöröllyel edzett a sors
oly gránitkeményre, mint gondokon
merengő, kószáló, magába' morc,
magas, szikár, barázdált homlokom
viselő vezér lófő századost.
Ősapám, lovas székely Benedek
innen vándorolt nyugati végre
Tükörbe nézek – te nézel vissza rám.
Két csillagodban ott vagyok.
Létemnek aranyló alkonyán
úgy leltem magamra benned,
mint hangjegyekre a dalok.
Mint mikor harangok énekelnek,
torkomból úgy szólal szavad,
s míg vélem itt e földön élsz,
nélküled nem vagyok egész,
nélkülem nem lehetsz magad.
(Veronikámnak Virágomnak)
Te botló, tántorgó Szeretet!
Mi volt a lelked? Oltár.
Miért lett utad meredek,
hová, jaj, hová bujdokoltál?
Sötétbe, ködbe burkoltad magad,
Te, a teremtésben legártatlanabb!
Vérző ujjakkal kaparom az éj falát
sejtve, tán oda rejtekeztél
az oroszlán homály, a falánk
képzetek elől, míg bensőd e nyárban is tél,
itt nyújtom kezem, fogd meg, szent alak,
hogy a szakadék széléről visszarántsalak!
Nem tudod még, nem is érzed:
az idő ködlő távolából
miként vágtat feléd a végzet.
Még arra vágysz: szeressenek.
De arcodon már ott a jelek,
füledbe csábos trubadúrdalok zengenek,
hangzik bennük a mosolyod.
Ám megtudod, ha jönnek a bajok:
hazamennél, de nem nyílik ajtó,
mert törvény és végrehajtó
leverte kicsiny fészkedet,
s a sok lovag csendben eloldalog.
Egy igaz marad – bár kívül – a háznál,
aki maga a szeretet,
kit a pokolig lealáztál,
Hat napja már,
hogy a halál
megmarkolta szívem,
s míg feküdtem az intenzíven,
igaz barát
aggódó szavát
hozta felém az éter
gyógyító elixír gyanánt.
Most itt vagyok széles mezőn,
hátam mögött a rettegéssel,
bár érzem már újult erőm,
nem tudhatom, mikor ér el,
a Nap fényén mikor int át
a holtan lehulló pacsirták
zuhanása a barna rögre,
a nem-lenni-tudat, az eltűnni örökre.
Ekkor ismét megszólal az éter,
zsugorodik több száz kilométer,
Ne jöjj hozzám, ne nézz e kútba!
Varangy bámulna vissza rád.
Én vagyok az. Belehullva
kortyolgatom már a halált.
E rám zúdult iszonyú csöndbe
belerikkant egy-egy madár.
Harangszó hoz delet a földre,
minden kondulása halál.
Lábujjhegyen oson az este.
Bekeríteni felvonul.
A küzdőnek véres eleste
sírt jelöl végső otthonul.
Mi lett a sok jó barátból?
Megtagadott egyik, másik.
Hull szememből néma zápor,
alattam mély gödör ásít.
2012 május
Az a csend, a néma torok,
ahogy levegő után kapkodott!
A falak közt vibráló fájdalom,
hogy elmegy, vissza nem hozhatom.
Az okoskodás, az akarat,
hogy így vagy úgy tán itt marad.
De végtére is megbénul az elme,
itt már az Úrnak sincs kegyelme.
Az asszonyi jajveszékelés,
az örök, a végső veszteség
fölött, s bennem a lélek csak vakog,
mert már vigaszt sem nyújthatok.
Mint ki súlyos bűnnel vétkezett,
belökték, csattant cella zárja,
megkötözék a merénylő kezet,
így vagyok kegyetlen bezárva.
Ártatlan minden randa vádban,
egész falum mára nékem börtön,
talán csak félig vagyok hazátlan,
bocsánatért mégsem könyörgöm.
Ha indulok szélvészes határnak,
falak között vezet kietlen út,
szemben sziszegve hókígyók másznak,
bokámba marnak; kínja rút.
Arcomba csap kemény, jeges ökle,
hull, csak hull rám tán utolsó telem,
(Pete László Miklósnak és a Magyar Parnasszus alkotóinak)
Torkomban most elnémul a szó,
hátát mutatta nekem Isten.
Tél van bennem, hideg, havazó,
tán jelenem s már jövőm sincsen.
Kimondták ím a szentenciát.
Rám mért csapások ma sem késtek.
Nem segítettek hites imák,
megadom hát magam a késnek.
Micsoda terhet hoztam eddig!
Magam rút sorsát, s népemét.
Mint kígyó, ha sok bőrt levedlik,
hajlongtam, de nem csaltak mesék.
Jöjjenek hát gyógyító kezek!
Hűtlen lett hozzám ez az ősz.
Mint kaján vigyorú, vén dizőz
tekint ma rám a szürke égről.
E rozzant derék még tovább dől
egészen le a durva ágyig,
s míg bensőm új tavaszra vágyik,
rakódnak rám súlyos idők,
és tudom: csikóm már kidőlt,
húsz mínusz oson mögöttem,
ellenük vajon mit tehettem?
Mint futó, ki végső rajthoz áll,
a start előtt irdatlan magány
keríti őt körbe-körbe,
a tél kutyájának nyakörve
már nemsokára elszakad.
Láthatatlan a célszalag.
E holdtalan, zord éjszakán
kinyílt az ajtóm, betört a fény,
belengett benne holt anyám,
vakító mosollyal szállt felém.
Kitárta karját: "Jöjj, fiam!
Földi létedben nincs több remény,
jönnek az élők, annyian
lépnek át a világ peremén."
"Ne még, anyám, maradni még –
van e földön, ó, annyi dolgom!
Fogom még egy asszony kezét,
engedj beléje kapaszkodnom!"
S én szorítom azt a kezet,
a szellemkéz megragad amott,
szétszakít az emlékezet,
Kórtermed ablakát
virágzó hárs takarja.
Jó Istenünk,
hát miféle karma
játszik velünk,
hogy ily korán és ily hamar...
A rettenet tűhegyes foga
húsunkba mar.
A zárt üvegről lehull az illat,
tenéked, jaj, már sosem nyílhat
hársvirág e földi létben,
körülkerít, leszáll az ében
éj kéklőn szép, tiszta tekintetedre,
sodorni kezd egy bősz folyam medre
a végső, utolsó torkolatba,
hiába kérlelünk, ne húzd magadra
a sötétséget, a fekete leplet,
Először csak a nemlét csendje,
míg megszületsz vagy belehullsz.
Létedért fohászkodsz esengve,
bár tudod, hogy még lehúz
az örvény, s magadat megadván
kilépsz a létező világból,
körülvesz valami űri posvány.
Lent másoknak szerelme lángol.
* * *
Így merültem el és újra fel,
lényem némán sorsommal perel,
a gyógyító kés egy darabot
e porhüvelyből kiharapott,
s míg kívülről láttam magamat,
a halálnak voltam nagy falat,
tevékeny szikék, pengék között
Ó, tudtam én már akkor is;
Orfeusz sötét, sziklás útja vár,
megszabdal majd ezernyi zord tövis,
vérezve, tépve, tántorogva bár
végig kell mennem a hosszú éjszakán.
igen, már akkor is tudtam én:
szívott a lét poklának örvénytorka,
porba hullt a királyi diadém
fejemről, s csak bámultam az asszonyokra:
megannyi rút hűtlenség tövisbokra.
Indulj hát – mondtam magamnak.
Utadon millió sziklacsipke, vércsepp.
Tíz évet, tán húszat is megadnak,
kibírod, ha viseled a vértet,
Lelkemmel körülfontalak,
áttetszik rajtunk a világ,
ha létünk holtomiglan így marad,
ki nézhet téged, engem, és ki lát?
Szellemem beléd kapaszkodik,
torkomból hangzik bűvölő dalod,
messze űzöd a poklok bugyrait,
ha nem dalolnék, meghalok.
Egyek vagyunk a Nap, a Hold alatt,
magányunk látják, szemükben szánalom,
mindenhová mélyemben hordalak,
senki sem hallja harsogó dalom.
Nyújtózhatunk a messzi csillagig,
ha nem némulsz el énbennem soha,
Kilépni szépen önmagamból,
elhagyni múltam rácsait,
börtönömben megannyi vad tor
emléke nyűgöz magamhoz itt,
s e parányi planéta-röghöz,
mely némán száguld át az űrön,
de míg bent valami szív dörömböz,
e rabságot el kell tűrnöm.
Vágyom magamból kiszakadni,
suhanni fönn csak súlytalan,
hol senki nem tud lelkembe marni,
hol egyedül se vagyok magam.
Elszökni messze, túl a galaktikán,
azon is túl, egész az Istenig,
akihez felzeng minden imám,