Dolce vita

A parti sétányon fagyos szentek járnak,
pangnak a kioszkok, dacára a nyárnak.
Az ember, ha fázik, port hint a régnyaltra,
fanyalogva tekint a megunt fagylaltra.

Lomhán ásítozik az üveges vitrin
elbambult kamaszon, válogatós csitrin.
A maradék fagyit gyötri már a bánat,
így perel magában: Jó Uram, bocsánat,

már régen nélkülem folyik a vigalom,
most édes bosszúból magamat kinyalom.
Csokifrakkot húzok - finom úri holmi! -
marcipáncilindert, s megyek udvarolni.

Vaníliaparfé vette el az eszem,
csak nem utasít el, ha a szépet teszem.
Facéron az Isten se törődik velünk,
minden jóra fordul, hogyha egybekelünk.

Véget érhet majd a fogyasztói bojkott -
míg ezen töprengett, fagyosan mosolygott.
Ám akkor a cukrászt odavitte lába
a hűtő tartalmát kaparni kukába.

Új receptet forral a keverőfazék,
nem kell már senkinek a megunt maradék.
A parfé, a jégkrém, meg a fagylaltbonbon,
kóbor eb prédája lesz a szemétdombon.

Épp arra járt Bodri, hívott néhány komát,
csaptak hét utcára szóló víg lakomát.
Sok tüzelő szuka a jégkrémet nyalta,
míg a jó fagylaltos a jeget aszalta.

2013. jún. 11.