Gyűrt amulett

Ezüstfenyők suttogását hallgatom,

a múlt emléke csendesen rám szitál.

Simogat mézízű éjszakánk heve,

nélküled szekrényem is vádlóan kong.

Lelkem csontsivatagában bolyongok,

üldöz a félelem, mély barázdákat

szánt szívem kopár, szikes lejtőibe.

Képed hiába szorongatom, mint gyűrt

amulettet, s  nincs miért őriznem.

Sorsom kivénhedt latorként vonszolom,

arcomon maró könny vízcseppje gördül.

A Halál is felhördül e végzeten,

s lélegzetvisszafojtva vár magányom.