Harang kondul

(Az érmihályfalvi öregharag legendája)

Harang kondult jajjal fent a fatoronyban,
amikor egy napon a pap félreverte,
látta, már a házak nádfedele lobban,
menekül a jó nép, futva széled szerte.

A török portyázott a lápos vidéken,
ember, barom bánta, meg az üszkös kertek,
más kincse e tájnak úgy sem volt már régen,
itt ahol a vésznek szelei sepertek.

Nádas rejtekében remegett a szegény,
ott várta, hogy múljon el a tüzzegernye,
könnyein át nézte, ahogy Isten egén,
mint forró sötét hó repül szét a pernye.

Dőlt a templomtorony, üszök lett és korom,
harangja legurult az Ér mocsarába,
nem látta a pogány sűrű füstön, poron,
pedig elvonulva ott tiport a lába.

Éjbe fulladt a völgy, jelezve, hogy vége!
A parázs még izzott, némán nézte a Hold;
csak a szél zokogott, nyögött eresztéke,
a sűrű nádason gyászos béke honolt.

Vadmadártojáson verte el az éhét,
s napokig nádkévén hált a  riadt tábor,
szomjában posványra hasalt, görnyedt kétrét,
míg egyszer meglepte egy friss nyári zápor.

Patinás vén öble hordalékkal telve,
békák menedéke a sárba hullt harang,
most iszapfogságból szabadult a nyelve,
s mint egy égi jelre, halld:  megkondult a hang!

Zúgó, mély bongása adott erőt, hitet,
istentagadónak is eljött megtérte,
újból szántott-vetett, templomot épített,
mivel élni akart, hát buzgón tett érte.

Harang kondul ma is fenn a nagy toronyban,
átvészelte immár ötszázhúsz év gondját,
zengő ritmusára hívők szíve dobban,
hangjában az ősök élő szava bong át.

2014. jan. 2.