Harang...

Múlnak a csigaléptű órák,
végtelenbe hullva, örök emlékkörüket róják.
Zúgva zengnek érctorkú harangok,
múló időt jelezve, amit még el nem szalasztott az elme,
hogy háborgó gondolatait nyugvó mederbe terelje...
Szólsz akkor, ha szárnyra kél, és harap a
vörös zsarátnok, hozva halált,
s ha támad az ellen, döngetve békés otthonod falát...
Meghívót küldesz, ha születik szeretni élet,
Búcsúzni egybegyűjtesz zsenge ifjat és jámbor vénet,
midőn szeretteik az Úrhoz végleg pihenni térnek...
Hangodban békesség, lelkeknek gyógyír,
örömben szépség, mely imához szólít.
Te vagy az, vigaszt hozó földi áhítat,
szeretve szerelemmel, mit lényed átitat...
Titkokat rejtesz, bronz testű lelkedbe zárod,
majd szomorú szíveknek bőkezűen kitárod, ha kérik,
mikor boldog sóhajokkal égi zenédet elkísérik...
Dicső emléke vagy lázadó korszakoknak,
ősök szellemei véled áldva vágyakoznak
öröklétre, s értük kondul súlyos falad tömör érce,
hogy csendülő hangod remegése tetteiket
méltó helyre, lelkünkbe belevésse...