Az út

Az út megpihen és visszanéz.
Nem látja már kezdetét, a reménnyel bízót,
hisz idők öléből kanyarogva, oly rég
vezette ő a vándort, ki először törte hátát,
tapodta vállát, tiporta kíváncsi vágyait,
hagyta maga mögött kósza álmait,
s vele jutott pokolba, mennybe, a végtelenbe.

Mert az út csak megpihen, s ha visszanéz is,
apró-cseprő csodákkal viselős sorsok garmadája
sorjáz a múlt hulló porába, mi nem több, és nem kevesebb,
mint az élet, és csak ennyit mond; elkísérlek.
Majd talpad alá simul, és míg vezet göröngyei felett,
hiheted- neked, még gáncsot nem vetett-,
hogy lépted őrzi, pedig csak ment veled.