Holttérben, holtidőben

Temetői gondolatok

Ha elvetődsz egy idegen helységbe, és nincs időd, alkalmad végigjárni, alaposan megismerni azt, fogalmat alkothatsz a lakóiról, és a hely szelleméről a temetőben. A sírkert sok mindent megmutat, jellemrajzot ad, és soha sem hazudik. Belemerülhetsz az idő vasfoga által barázdált százéves fejfák elmosódott véseteinek megfejtésébe, és a fényesre csiszolt gránitobeliszkek aranyozott betűinek böngészésébe. Emberi sorsok azok, nem csak nevek és évszámok, néha egy-egy vers-, vagy igeidézettel kiegészítve.        

A látvány első ránézésre el fogja árulni, hogy boldog, vagy sorsüldözött náció maradványai porlanak a megszentelt fa, vagy kő alatt. Régi, hagyományos fejfák esetében azt is megtudhatod, hogy idős volt-e a megboldogult, vagy fiatal, hogy férfi-e, vagy nő.  Utalást találhatsz arra is, hogy tehetős pereputty maradt utána, vagy pedig szegény; gondos-e, vagy pedig nemtörődöm; esetenként azt is, megszakadt-e a család leszármazási ága, vagy pedig él és virágzik.

A temető egy nagy, nyitott kódex, amit akár ezer éve ír már a vénülő idő, mint egy kolostorcellába visszavonult szelídszemű barát.

De mielőtt túlságosan belemerülsz a részletekbe, érdemes áttekinteni a sírkert összképét. Milyen a szerkezete? Rendezett sorokban állnak-e a sírok, mint a vizitre felsorakozott katonák, vagy pedig kusza összevisszaságban, mint egy felbolydult tömeg? Tiszták-e a hantok, és a közöttük futó ösvények, utak? Mert ha nem, az az élők szégyene, soha sem a holtaké! A holtak nem szemetelnek, nem dobálják rá a régi, elhanyagolt sírokra az száraz koszorút, elfonnyadt virágcsokrot, kitépett gyomot, vagy pedig a kiürült vizespalackot. Olyat csak az élők tesznek.

Ha láttad már boldogabb országok népének nyughelyét, megdöbbentő különbséget fedezhettél fel. Míg ott a puritán, letisztult egyszerűség uralkodik – gondosan nyírt pázsit, és mindenkinek egyformán kijáró nem túl feltűnő négyzet alakú kőlap, amire csak a név és a két meghatározó dátum van felvésve, sugallva azt, hogy halála után minden ember egyenlő -, addig Európa zilált történelmű régiójában nagy a szegregáció. A tehetősebb családok síremlékei egymást túllicitálva hetvenkednek, a drága síremlék családi státusszimbólum. Az sem ritka eset, hogy a szerényebb anyagi körülmények között élők is kiizzadják felmenőiknek a méregdrága csiszolt obeliszket, akár tetemes kölcsön árán is. Talán, mert úgy érzik, az nekik jár. Nélkülözésekkel terhes, küzdelmes életük olyan volt, amilyen, de megelégedetté teszi őket a tudat, hogy haláluk után, ha csak jelképesen is, de felnőnek a tehetősebbekhez.

És beszélnek a koszorúk. Svájcban, Franciaországban, Hollandiában elég a sírra egy embertől egyetlen szál virág, De nálunk nem! Itt akkora koszorút illik vinni, és ezt a közvélemény el is várja, ami szinte elfedi a koporsót, vagy a sírhantot. Télvíz idején is megvásároljuk a drága üvegházi virágból, esetleg importanyagból készített virágkötészeti műremeket, még akkor is, ha emiatt a fülbevalót vagy karikagyűrűt zálogba kell adni.

            Na és ott van a műanyagkoszorúk ízléstelen orgiája. Előnye, vagy hátránya, hogy sokáig tart?  Ítélje meg ki-ki belátása szerint. Kétségtelenül olcsóbb, mint az élő virág, viszont kidobás után nem bomlik le, nem lesz belőle humusz, csak bűzös fekete füst, amikor évente egyszer összegyűjtik, és elégetik.

            Hazai temetőink látványa a gondolkodásmódunk, mentalitásunk hű tükre. Bár meglehet, silány életet éltünk, de legalább büszkén halunk meg, és drága, rézfogantyús, politúros koporsóban hantolnak el, mint egy herceget, ennyi jár nekünk, úgy gondoljuk. Bezzeg szegény izraelita ismerőseinknek csak egy gyalulatlan láda jut. Igaz, más vallás, más kultúra. A végeredmény viszont ugyanaz.

Sokat elárul a helység lakóiról az is, hogy mi tenyészik a sírhalmokon. Gyomosak, vagy ápoltak, virág nyílik-e rajtuk, vagy pedig lebetonoztatta a látogatói közöny. Találni olyan sírt is, amelyik mellett kicsiny ácsolt lóca áll, hogy rajta a látogató egy miatyánk erejéig megpihenhessen.

A temető egy része lehet akár szabadtéri múzeum is. Felbukkan néhány olyan antik sírt, amelyik a család egykori fényéről, gazdasági erejéről tanúskodik: barokk pártázatú, kápolnaszerű kripta. Fehér márványtábláján kopott a betű. Az egykori aranyozást lemosta az eső, zöld patina nyoma ivódott a fehér márványba. A temető szomorú „éke” a bozótba döntött, senki által nem keresett törött sírkő, akárcsak a megrongált, feltört kripta, amelyikből aranyékszert keresve kihajigálták a csontokat. Érdekes játék megkeresni az évszám szerinti legöregebb sírt, vagy pedig statisztikát készíteni a felvésett nevek gyakoriságáról.

Ha netán a saját városod, falud sírkertjében kószálsz, kedves vándor, akkor felkeresheted kamaszkorod emlékezetes zugait. Az elvadult bokros részen hívogatott egykor az a szarkafészek amelyik sokkal érdekesebb volt, mint a matematikaóra. A bozót ma is megvan, bár kitudja hányszor cserélődött, a szarka is nyilván új helyet talált magának, és  azóta bizonyára nemzedékek százai röppentek fel a bokorból, amikor temetési menet közeledett, vagy róka osont az akáchajtások között. Jólesik egy kis nosztalgia. Ott, a magas sírkövek mögött szívtad el életed első cigarettáját a barátaiddal, arrább pedig az elhagyott ösvényen boldogan adtad át az első randevúdon azt a kis virágcsokrot, amelyiket egy egészen friss sírról csentél el érkezéskor. Hm… Boldog idők! Ki asszociált akkor még a hely szelleméhez illően az elmúlásra?! Az egész temető csak egy kellő diszkrécióval megáldott élettér volt morbid színfalakkal.

Amikor az ember már mindent látott, és belefáradt a járkálásba, érdemes szóba állni az öreg kerülővel is, vagy elbeszélgetni az éppen cigarettaszünetet tartó sírásókkal. Tőlük néha meglepő, vagy éppenséggel hátborzongató történetekről hallhatsz. Ha fizetsz egy-egy felest, szívesen mesélnek az éjféltájban észlelhető lidércfényekről, a föld mélyéből felhallatszó nyögésekről.

Szinte minden temetőnek, de főleg a régi, templomok köré tömörült cintermeknek megvan a maguk legendája. De hogy ezekről pontos információt szerezz, ahhoz már be kell ülni az informátor kedvenc kocsmájába. Nem nagy áldozat, mert ott olyan dolgokról hallhatsz, amelyekről a könyvek sem írnak, pedig a papnak annyi van belőle, hogy be se férne az ivóba. De ha még a kántorét is hozzáadjuk, akkor meg lehetne tölteni velük a Nagykocsmát is. 

Titkos alagutak húzódnak a föld alatt, kitudja, hogy honnan indulnak, és hová vezetnek, talán a szellemek közlekednek rajtuk. Hallani esetekről, amikor sírásás közben egy-egy ilyen földalatti járat beomlott, elnyelve az ott dolgozókat. Sőt, egyszer valamikor – az öreg csősz nagymamája még emlékezett rá –, az is megtörtént, hogy egy ilyen omladék elnyelt egy egész temetési menetet gyászkocsistul, lovastul.

Az egyik asztalszomszéd azt is tudni véli, hogy évek múlva Amerikában kerültek elő. Föl is vitte az Isten a dolgukat, majd bolondok lesznek hazajönni! Máig is élnek, ha meg nem haltak.