A Nap ugyanúgy ragyog - XXXIII.

HARMINCHARMADIK RÉSZ

Amint a keselyű mind lejjebb ereszkedett, az elviselhetetlen feszültség kilobbant. A nyílvessző elröppent, a lezuhanó madár nagyot csattant az oltárkövön. Leesett onnan is, puffant egyet a porban, felállt, majd újra lehuppant. Undorítóan verdesett ocsmány szárnyaival, károgva rugdosott maga körül. Karmai önnön vérében cuppogtak, aztán hirtelen felpattant, és rikácsolva rohant az ijedten szétugró városbeliek közé. Sokáig verdesett még, amíg elcsöndesült. Akkor a rémült bennszülöttek végre közelebb merészkedtek, és megrökönyödve meredtek a döbbenetes látványra: a szent saskeselyű a szemük láttára pusztult el.

A halmokon, fákon és hajókon vad diadalkiáltás harsant. Kezek nyúltak utánam, karok szorítottak, és én egyszerre a fejek fölött találtam magam. Beragyogott a dicsőség tünékeny napsugara, és én talmi fényében hosszan és büszkén sütkéreztem, pedig tudván tudtam, hogy alig van nála mulandóbb.

Egyelőre nem volt egyéb dolgunk, mint várakozni. Jómagam Linikóval együtt biztos voltam benne, hogy a város ura állni fogja a szavát. Bixitla viszont izgult és kételkedett. Keselyű ( a Város ura stb.) nem sokáig hagyott bennünket kétségek között.

Kora délután ünnepélyes menet komótosan kúszó, végeláthatatlan kígyója kanyargott kifelé a városból egyenesen felénk. A város szegényes díszruhába öltözött előkelői haladtak az élen, nyomukban ott hömpölygött valamennyi alattvalójuk. Fegyvert egyikük sem viselt. Erre mi is letettük a magunkét, és felsorakoztunk a fogadásukra. Nagy örömmel pillantottuk meg a városbeliek között a vadonatúj, makulátlanul fehérlő köntösbe öltöztetett teitánt.

A menet tőlünk valami ötvenlépésnyire megállt, és előperdült az alkalomra alaposan kiöltöztetett-kivakaródzott tolmács.

-         Keselyű, a Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke a város valamennyi lakójával egyetemben tisztelettel köszönti Liniko és Bixitla Nagy Főnököket, a hajók és tengerek urait, a Nagy Tengeri Szörny ivadékait, Asztlant Tengeristenének legkedvesebb gyermekeit. Különös tisztelettel köszönti Medvét, a Nagy Főnököt, a hajók és tengerek urát, a Nagy Tengeri Szörny ivadékát, az égig érő falak építőjét, a messzeségek és minden idők vándorát, aki a mai napon bebizonyította, hogy egyaránt a legkedvesebb gyermeke a Nagy Anyának és Asztlant Tengeristenének. A Nagy Anya a mondott és előre megígért jelet megadta, és ennek mindannyian tanúi voltunk. Délben, midőn az áldozatul szánt férfit a sziklához kötöztük, városunk szent saskeselyűjét messziről jövő, bűvös nyíl sebezte halálra, még mielőtt karmait és csőrét az áldozatul kiválasztott férfi testébe belevájhatta volna. Ez volt a Nagy Anya jele, a csodajel, amellyel bebizonyította, hogy áldozatunk nem kedves előtte. Ezért elhatároztuk, megszívleljük a Nagy Anya parancsát, elfogadjuk a jelét, mert nem akarjuk, hogy orcáját tőlünk végképp elfordítván a nagy vízen érkezett asztlanti férfiak kezébe adjon bennünket, akik városunkat pusztasággá, asszonyainkat és gyermekeinket rabszolgává tennék, holttetemeinket pedig a keselyűk és sakálok prédájának hagynák. Ezért amint az előre mondott jelet megkaptuk, eme férfit minden késlekedés nélkül eloldoztuk, sebeit bekötöztük, és tisztességgel elkísértük őt hozzátok, nagy vízen érkezett asztlanti férfiak, akik a társai vagytok, hogy átadjuk őt nektek, és cserébe érte elvegyük remek edényeiteket és szerszámaitokat, amelyekre népünknek nagy szüksége van. ezt üzeni nektek Keselyű, a Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke.

Erre Bixitla előhordatta és átadatta a városlakóknak a korábban felkínált agyagedényeket és rézeszközöket, Proget pedig csatlakozott hozzánk. A teitán végigmért bennünket, és a szeme rajtam állapodott meg.

-         Köszönöm, hosszú emlékezetű! – mondta mindent értve. Aztán, hogy eme mindent értésének újabb nyomatékot adjon, csendesen, csak nekem szánván még megjegyezte:

-         Szeretném, ha velünk maradnál!

Elvörösödtem. Soha, egyetlen korszakban sem találkoztam olyan emberrel, aki a hosszú emlékezetűek gondjait annyira ismerte, gondolatainkat annyira megértette volna, mint a teitán.

Magyarázkodni ebben a pillanatban nem akartam. Távozni készültem. Asztlantiak és városbeliek együtt zsibongva barátkoztak immár, jelenlétemre többé nem volt szükség. Elindultam tehát, hogy mindenkit faképnél hagyván kajütöm csendes magányában elmélkedve megpihenjek. Egy intéssel még a hűséges Dannót is elbocsátottam, amikor valaki megragadta a karomat.

Hátrafordultam, és a lábam földbe gyökerezett a meglepetéstől. Keselyű állt előttem. A Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke személyesen. Hátrébb, illendő távolságban néhány marcona testőre – ezúttal fegyvertelenül – közöttük meg egy gyolcsfátyollal letakart alak várakozott.

-         Kérlek, uram, - hajolt meg előttem a város ura. – fogadj el tőlem egy ajándékot, amivel irántad érzett hálámat méltóképpen kifejezhetem!

Most már csöppet sem csodálkoztam. Megértettem Keselyűt. Ő volt az, aki borotvaélen táncolt, és alighanem tökéletesen tisztában volt vele, milyen veszélyes helyzetbe került. Valahol már nyilván számot is vetett a sorsával. De semmit sem tehetett, a város szokásjoga az ő számára sem volt áthágható. És akkor, talán a legutolsó pillanatban megjelentem én,és nemcsak reménysugarat hoztam, de olyan mentőövet is nyújtottam, neki, amely úgy rántotta ki őt a csávából, hogy tekintélye és városának szertartási rendje egyaránt csorbítatlan maradt. Aligha volt ember, aki nálánál jobban kívánta volna délben a madár vesztét, és az ő gyomra valószínűleg minden asztlantiénál fájdalmasabb görcsbe rándult azokban a fezült pillanatokban. A keselyű pusztulása láttán – szent madár ide vagy oda! – nyilván mindannyiunknál nagyobb örömöt érzett. Boldogan konstatálta, hogy megtettem, amit ígértem.

Elhatározta, hogy megajándékoz, biztosítván jóindulatomat a bizonytalan jövőre nézve is. mert Keselyű jól tudta, nekem komoly részem van benne, hogy városa épen marad, és továbbra is ő lesz benne a Nagy Főnök, a város ura, a Nagy Saskeselyű dédunokája, meg a Nagy Anya legkedvesebb gyermeke.

-         A legszebbet adjuk neked, amit csak városunk adhat – mondta kenetteljesen Keselyű, és előttem egyszeriben világossá lett, miért álldogál az a gyolccsal borított alak a háttérben. Rabszolganőt nekem? Azt már ugyan mégsem!

Elhatároztam, hogy nem fogadom el. Ürügyet kerestem, hogy visszautasíthassam. Eközben Keselyű tovább beszélt.

-         Ő a legszebb leány a városban, uram. Szülei idegenek voltak, öt esztendeje áldoztuk fel őket a Nagy Anyának. Neki is ezt a sorsot szántuk. Anyja azonban a szent harmadik napon, amikor a kőre feszített áldozat már nem önmaga, hanem szájából a Nagy Anya szent igéje szól, szigorúan megtiltotta nekünk, hogy feláldozzuk a leányát. Ez a Nagy Anya parancsa volt, tartanunk kellett magunkat hozzá. eddig nem értettük, miért utasította vissza ezt az áldozatot a Nagy Anya, de most már tudjuk: jutalmul szánta városunk megmentőjének. A Nagy Anya bölcsessége végtelen, és a jövendőt egyedül ő ismerheti, uram. Felneveltük a leányt minden élet anyjának templomában. Szépsége miatt a Jázmin nevet kapta. Érintetlen, mint a friss tavaszi virágbimbó. A Tűzgyújtás Ünnepén akartam őt negyedik asszonyommá tenni. most azonban neked adom, mivel a jelek szerint minden élet anyja neked szánta őt, uram.

Keselyű intett, mire egyik kísérője lerántotta a leány fejéről a gyolcsfátylat. Végtelenül kedves leányarc tekintett rám félénk mosollyal, reménykedve. Nagy kerek szemébe néztem, és meginogtam. Tiszta vonásai anyámat idézték. A fiatal anyámat, akibe egykor apám oly tüzesen szeretett bele. Szeme, mint a nyári holdsugár, gödör hollófekete fürtjei ingerlően omlottak fehér vállára.

-         Kérlek, fogadd el őt, uram!

Csak néztem szótlanul, mire Keselyű megismételte.

-         Kérlek, fogadd el őt, uram!

Minden korábbi meggyőződésemmel és tervemmel ellentétben most bólintottam. Magam sem voltam teljesen tudatában, mit teszek. Keselyű mindenesetre beleegyezésnek vette, és újra intett egyik emberének. A faragatlan fickó pedig – se szó, se beszéd! – egyetlen rántással széttárta előttem a fehér gyolcsköntöst, és elém villantotta Jázmin káprázatos mezítelenségét. Nem voltam felkészülve a látványra.

Jázmin tizenhét esztendős volt. Frissen kinyílt virág. Festeni valóan szép és vérpezsdítően kívánatos. Bőre alabástromfehéren virított, és rózsás rózsaszínben hívogatott, ahogy a napsugarak ráestek. Gusztusosan teltgömbölyded idomai szinte felizzottak a tekintetemtől. Hegyes, kemény keblei láttán összefutott a számban a nyál. Feszes derekát szemlélvén kicserepesedett az ajkam. Gyengéd rajzolatú hosszú combjainak vonala mágnesként vonzotta pillantásomat ölének göndör fekete rejtelméhez. Élvezettel legeltettem szememet a testén, és láttam, hogy belepirul a lány. Egyik márványsima combja megrezzent, és felbizsergett az ágyékom. Jázmin sorsa ebben a pillanatban dőlt el. Visszautasításról többé szó se lehetett. Hogy ne fogadjam el Jázmint? Még mit nem! Alig vártam a percet, amikor végre az ágyamba vonhatom.

-         Úgy látom, elfogadtad őt, uram – mondta némileg rezignált hangon Keselyű, mire ellenségesen végigmértem. Mit irigykedik rám ez a fickó, amikor neki ott a másik három asszonya?

Keselyű jól látta, hogy csaknem eszemet veszítem attól a perspektívától, amit Jázmin birtoklása jelent. Megtette, amit nekem már rég meg kellett volna tennem: intett embereinek, hogy takarják be végre a lány meztelenségét. Éppen ideje volt. már gyülekezni kezdett a szájtátva bámuló asztlanti hajósnépség.

Kijózanodtam. Jázmin immár visszavonhatatlanul az enyém. Egyedül az enyém. Minek pucérkodjon hát itt világ csudájára, amikor egyedül engem illet a meztelensége?

-         Hálásan köszönöm neked, uram – mondtam, amint illett. – Esküszöm minden élet anyjára és Asztlant Tengeristenére, sohasem fogok elfeledkezni Keselyűről, a Nagy Főnökről, a város uráról, a Nagy Saskeselyű dédunokájáról, a Nagy Anya legkedvesebb gyermekéről, akit barátomnak mondhatok, és aki engem mindörökre barátjának mondhat.

Keselyű üdvözült mosollyal hallgatta, kedves muzsika lehetett a fülének. Hasonló stílusban válaszolt.

Folytatása következik.