Szerelem és líra - CCII.

KÉTSZÁZKETTEDIK RÉSZ

 

Parti Nagy Lajos:

 

Papírdal

 

„Toll fut, futol, leszen papírdal,
lapszéle él, húsodba irdal,
lovatlanul lovagi torna,
a tortakésen vércsatorna.
Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,
s ha lesz, ki pépből kifehérít,
nem verset ír, mint rajtad én itt.
Toll fut, futol, pufog a flaszter,
volt kőolaj, hogy mondja azt el?
kéken, hanyatt, lehengerelve,
volt ősmadár, madár szerelme.
Toll fut, futol, karistolódik,
fehérre fehér rajzolódik,
üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.
Toll fut, futol, leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral,
a dátumig: ezerkilencszáz…,
utána csönd, tömött lelencház.”

 

Mielőtt a szóban forgó verset megvizsgálnám, gyorsan össze kell foglalnom, hogy ezt milyen alapon teszem.

 

Azért nem a korábbi verseknél szántam erre rá magam, mert ezek esetében aligha lehetett (volna) olyan elvi értékkülönbségekről beszélni, amelyekről itt alighanem csakhamar szó lesz.

 

Előre bocsátom:

 

A vers önmagában lehet értékes vagy értéktelen, függetlenül attól, hogy ki a szerzője. A szerző személye a vers értékére, minőségére nézve nem releváns.

 

v     A vers olyan univerzum része, amelyhez szerző, mű és közönség tartozik, és ahol mindhárom egyenlő fontosságú.

 

Az elemzés szempontjai:

 

v     A vers formakultúrája

v     Tartalom és forma viszonya

v     Nyelvhasználat

v     Képrendszer

v     Szemléletesség

v     Üzenet

v     Aktualitás

v     Tradícióhoz, jelenhez, jövőhöz való viszony

v     A magyar költészetben elfoglalt hely

 

Azért szükséges ezt előre elmondanom, mert a kánon egészen másképpen értékeli a verseket.

 

Nézzük, miképpen:

 

A művészet intézményi elméletének értelmében a vers csak akkor lehet értékes, ha a művészet világa annak nyilvánítja – a művészet világa pedig csak abban az esetben nyilvánítja értékesnek, ha kanonizált költő a szerzője.

 

v     A vers univerzumában kiemelkedő szerepet foglal el a Költő. A vers attól értékes, hogy a Költő írta, a közönség a legkevésbé fontos, véleménye csak akkor lehet releváns, ha a verset a legteljesebb mértékben elfogadja, annak kánoni megítélését helyesli.

v     Nem kanonizált Költő verse nem lehet értékes, mert a művészet világa nem nyilvánította annak.

v     Nem kanonizált Költő verse még abban az esetben sem értékes, ha valamelyik kanonizált Költő versével szó szerint megegyezik.

 

 

Ez tehát a kánon „értékelési mechanizmusa, amit elvetek.

 

Következzék a vers elemzése:

 

 

Parti Nagy Lajos:

 

Papírdal

 

„Toll fut, futol, leszen papírdal,
lapszéle él, húsodba irdal,
lovatlanul lovagi torna,
a tortakésen vércsatorna.
Toll fut, futol, zizeg a rosttoll,
masé leszel majd papirostól,
s ha lesz, ki pépből kifehérít,
nem verset ír, mint rajtad én itt.
Toll fut, futol, pufog a flaszter,
volt kőolaj, hogy mondja azt el?
kéken, hanyatt, lehengerelve,
volt ősmadár, madár szerelme.
Toll fut, futol, karistolódik,
fehérre fehér rajzolódik,
üres nyomát a nyom megőrzi,
libákon egyszer visszabőrzi.
Toll fut, futol, leszen papírdal,
a margóig se bírja pírral,
a dátumig: ezerkilencszáz…,
utána csönd, tömött lelencház.”

 

A címről különösebb mondanivalóm (egyelőre) nincs. Papírra jegyzett lírai alkotás – papírdal. Lehet úgy is értelmezni, hogy a papír dala, vagy „papírhoz írott dal”. Szemben a „szó-dallal”, ami ugyancsak Parti Nagy nyelvi leleménye.

 

„Toll fut, futol, leszen papírdal,”

 

A ver nyitó helyzetét akár banálisnak is nevezhetjük: a Költő papír fölé hajlik, kezében írószerszám.

 

„Toll fut, futol”

 

Parti Nagy talán idővel megszokta, hogy a hasonló szójáték-ötleteket tüstént papírra is veti. Talán az (is) sarkallja erre, hogy egyértelműen a szójátékok nagymesterének kiáltották ki. Talán ennek a titulusnak akar megfelelni, de biztosan döntőbb tényező, hogy szeret szójátékot faragni, szójátékokkal bíbelődni.

 

Csakhogy…

 

Az ilyesmivel vigyázni kell. A szójáték merőben individuális jelenség; fegyelmezetlen, és sokkal többet követel, mint ami jár neki. Magára vonja a figyelmet, de aztán kamatot szed; eltorzíthatja a verset, fölösleges mellékhangsúlyokat teremthet, félreviheti a mondandót. Kikacsint, kitekinget a versből – mint a szoknyavadász trombitás a katonazenekarból, aki a női domborulatokat szemlélvén rosszul, vagy rosszkor fújja meg a hangot. A szójáték könnyen önállósítja magát, nem mindig lehet bírni vele.

Gyakran ki kell húzni a versből. Nem mindig kell, és nem mindig szabad vállalni a vele járó veszélyeket. Akkor van helye a versben a szójátéknak, ha alárendelődik a vers egészének, ha fegyelmezetten simul az egységbe, ha olyasmit fejez ki, amit szinte nem is lehetne másképpen mondani. Ez csak akkor működik, ha a szójátékot a versben egyéb, erőteljes és lendületes nyelvi vagy gondolati elemek egyensúlyozzák ki.

 

Fegyelem…

 

A szójátékkal vigyázni kell, teljesen szét is verheti, vagy darabokra szaggathatja a verset.

 

A jó lírai mű mindig szerves egység. Sokkal erősebben szervesül, mint egy vaskos regény. Utóbbi megengedhet magának kitérőket, jobb és gyöngébb részek váltakozását. Sok regényből lehet idézni félresikerült, rossz részeket, ez sem számít, a regény világa elbírja. A versé nem.

 

A jó vers gyakran borotvaélen táncol. Forma és tartalom abszolút egysége. Egyetlen szót sem lehet mással helyettesíteni, mert azzal tüstént prózára fordítjuk, és azonnal elszáll a költői erő.

 

Fegyelem…

 

Az alkotói fegyelemnek két dimenziója van:

 

v     Nyelvi fegyelem

v     Erkölcsi fegyelem

 

A jó vers a legfegyelmezettebb szöveg a világon. Minden eleme az egészet, a verset szolgálja. Az értelmes fegyelem soha nem valamilyen drill, hanem a céltudatos munka kerete. Megteremtője soha nem külső kényszer, hanem a belső késztetés, az alkotói felelősség.

 

„Toll fut, futol”

 

Ez a vers azonnal szójátékkal indul. A Költő lejegyezte úgy, ahogy az eszébe jutott. Az ilyen első gondolat nem mindig hasznavehető, később az épülő vers gyakran kiszorítja magából.

 

Itt nem.

 

„Toll fut, futol”

 

A vers indítása tüstént szójátékkal történik, ezért valamilyen elemnek gyorsan ellensúlyoznia kell majd, hogy a mű ne szaladjon félre.

 

„Toll fut, futol”

 

A keletkezése nyilvánvaló: a Költő verset akar írni, toll a kezében, és elképzeli, ahogy az íróeszköz szalad a fehér papíron.

 

„Toll fut, futol”

 

Ez a szójáték jött elsőnek. Nagyon egyszerűen állt elő, a két szó puszta fölcseréléséből. Van vele probléma?

 

Akad.

 

Először is: nagyon keresett, erőltetett. A „futol” igealak nyelvjárásias (Dél-Dunántúlon van használatban, sok helyen ott is inkább l tővégi konszonáns nélkül, hosszú tővéghangzóval, „futó”) a magyar nyelvet beszélők zöme számára egzotikusnak tűnik. Emiatt még a szójáték-jellegről is elvonhatja a figyelmet, illetve rontja a szójáték egyensúlyát.

 

Ez azonban a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy azonnal generálja azt az egyes szám második személyű beszélői alaphelyzetet, amivel aztán a vers végig küszködik, és ami Méltató fejébe is szöget ütött, mert nem egyértelmű.

 

„Toll fut, futol”

 

Azért kelt zavart, mert a nyelvjárási igealak azt sugallná, hogy a megszólított az írószerszám, míg a vers túlnyomó részében inkább az anyag, a papír tűnik megszólítottnak.

 

Ódának semmiképpen sem óda, inkább ódai formájú töprengés – némi zavarral.

 

Ha már ilyen a vers felütése, két fő lehetőség adódik a Költő számára.

 

v     Valami erőteljes kifejezéssel kiegyensúlyozza a szójátékot, és a kívánt irányba folytatja a verset.

 

Ez a jobbik megoldás. Látni fogjuk, hogy a Költő valóban törekszik is erre.

 

A „kívánt irányba” természetesen nem feltétlenül jelent abszolút tudatosságot, tervezettséget – de jelenthet azt is.

 

v     Eleve az indító szójátékra építeni a verset.

 

Látni fogjuk, hogy itt gyakorlatilag ez történik. Nem biztos, hogy Parti Nagy így is tervezte, de nem is lehetetlen. Lehet, hogy a nyitó szójáték megtalálása után eleve saját alkotó munkájának belső műhelytitkairól akart írni, de ez sem biztos. Lehet, hogy azért sikerül majd így, mert lazult az alkotói fegyelem.

 

„leszen papírdal,”

 

A kiinduló helyzet rögzítése. Vers születik. Lehetséges, hogy a „leszen” helyett előbb „leszel” állt, és a Költő azért választotta inkább az archaikus kifejezést, hogy enyhítsen az egyes szám második személy már itt is érezhető nyomásán.

 

„papírdal,”

 

Papírra írott dal – vers. Lírai költemény készül. A vers indítása tartalmi értelemben voltaképpen banalitás, de itt ezzel még semmi baj nincs. Előfordul ilyen a klasszikus magyar költészetben is.

 

Például József Attilánál:

 

„Ime, itt a költeményem.
Ez a második sora.”[1]
 

József Attila is banalitással kezdi a versét. A címet előre felírta, a gondolatai nehezen jönnek, elkezdi:

 

„Ime, itt a költeményem.
Ez a második sora.”
 

Kezdi a konkrét helyzettel. Még ki is élezi a banalitást:

 

„Ez a második sora.”
 

Nem bajlódik szójátékkal, pedig József Attila azzal is mesterien bánik, nála ezek minden esetben tökéletesen illeszkednek a versbe. A banalitást az egyik legtermészetesebb módon oldja föl: öniróniával:

 

„K betűkkel szól keményen
címe: "Költőnk és Kora".
Ugy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora...”

 

Nem marad a zátonyon. A banális alaphelyzetet ugródeszkává teszi, amelyből aztán a magasba rugaszkodhat, és láncszerű kapcsolódással felfelé kormányozza a vers hajóját:

 

„Ugy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák...

 

Lényegében ugyanezt a feladatot kell megoldania ebben a versben Parti Nagy Lajosnak.

 

„Toll fut, futol, leszen papírdal,”

 

Itt tartunk tehát, nézzük, hogyan folytatja:

 

„lapszéle él, húsodba irdal,”

 

A Költő megfelelő kifejezést talált a szójáték ellensúlyozására:

 

„irdal,”

 

Nyugodtan nevezhetjük mesterinek – az. Szép és erőteljes archaikus kifejezés. Ráadásul ezt is felfoghatjuk akár szójátéknak is – mint az „ír” ige egy régies gyakorító képzős alakját. Lendületes, dübörgő. Kitűnő választás akkor is, ha láthatóan a rím kedvéért került a sor végére.

 

Nem is ezzel van probléma.

 

„lapszéle él, húsodba irdal,”

 

Hanem egyrészt a másik szójátékkal:

 

„lapszéle él,”

 

Ez itt kimondottan fölösleges szójáték, értelemzavaró. Le kellett volna mondani róla. A Költőnek nem volt szíve hozzá.

 

„lapszéle él,”

 

Az azonos alakú „él” (ige+főnév) vonzotta a Szerző tollát, a szójátékok atyamestere dehogyis hagyna ki ilyesmit…

 

Pedig ennek (talán) egy másik versben volna a helye. Ráadásul itt a másik probléma:

 

„húsodba irdal,”

 

Vajon mi „irdal,” a húsodba”? Talán a lapszél? És minek a húsába?

 

Szinte „fel sem tűnik” ennyi probléma láttán, hogy most már rögzült az egyes szám második személy. A vers indítása tehát:

 

„Toll fut, futol, leszen papírdal,
lapszéle él, húsodba irdal,”

 

Zagyvára sikeredett.

 

Nézzük tovább:

 

„lovatlanul lovagi torna,”

 

Az írásművészet alkalmi jelképe. A „lovagi torna” fontos allúziókat kelt, jelzi, hogy az írás kiváltságosok művészete, önmagában nehéz, hogy fontos tradíciók kötődnek hozzá. tartalmaz azonban nemkívánatos allúziókat is: a lovagi torna alapjában öncélú és veszedelmes játék, ahol cél és kockázat nincs egymással arányban.

 

„lovatlanul lovagi torna,”

 

A „lovatlanul” voltaképpen valamiféle „másodlagos szójáték”. Arra épül, hogy a „lovagi torna” jelentésében (a „lovag” jelentésének megfelelően) eleve benne van, hogy lóháton történik, hiszen a lovag olyan középkori hűbéres harcos, aki kizárólag lovas szolgálatot teljesít, mert gyalog harcolni számára megalázó, ahogy az is, ha a második sorba állítják. Ha a lovagi torna csak lóháton lehetséges, akkor a „lovatlanul” eleve abszurd mellékértelmet kap, hiszen a dolog alapvető lehetetlenségét jelzi. A versben viszont a határozó azt jelzi, hogy a lovagi tornával valamilyen területen egyenértékű tevékenység, amely a lovagi tornához igazából nem hasonlít.

 

Csakhogy…

 

A „lovatlanul” ugyan csaknem szójáték, de itt kevéssé szerencsés. A lovagi torna fentebb említett értelmezései közt kellene inkább egy ennél megfelelőbb jelzővel rendet tenni, itt egy fosztóképzős határozó téves választás.

 

Hacsak…

 

Hacsak a Költő éppen nem degradálni akarta saját hivatását…

 

Tartalom tekintetében azonban még mindig egy helyben topog a vers. Ha azonban nagy nehezen, öregesen tántorogva el is indult volna valahová, a következő sor azt is tönkre teszi:

„a tortakésen vércsatorna.”

 

Voltaképpen ez egy zseniális verssor. De nem itt. Meg kellene találni a hozzá való verset.

 

A vércsatorna természetesen a kardokra és egyéb hidegfegyverekre jellemző. A tortakésen elvileg abszurdum, bár a Költő felfedezhetett valamit a kis vágóeszközön, ami arra emlékeztette.

 

A torta és a vér egymás mellé állítva kontrasztot sugall. Itt persze vérről igazából nincs is szó, csak vércsatornáról, aminek az a rendeltetése, hogy az acélról könnyebben lefolyjon az ellenség vére.

 

Nézzük együtt a két utolsó sort:

 

„lovatlanul lovagi torna,”
„a tortakésen vércsatorna.”
 

Két kitűnő sor egymás mellett. Kétütemű felező nyolcasok, a magyar líra ősi alap sorfajtája.

 

Két nagyszerű sor. Mi fűzi össze őket? Egyedül a rím:

 

„…lovagi torna,”
„…vércsatorna.”
 

Azon kívül? Semmi.

 

„lovatlanul lovagi torna,”
„a tortakésen vércsatorna.”
 

Kétségkívül remek sorok, de a versben egyedül a forma uralkodik. A tartalom nem jutott sehová, egy helyben topog.

 

„lovatlanul lovagi torna,”
„a tortakésen vércsatorna.”
 

Ez így zagyvaság. Veretes, nagyon szépen zengő magyar sorokban, de – zagyvaság.

 

A vers indítása nem sikerült. A Költő megkülönböztetett figyelmet fordított a szójátékokra, illetve a forma néhány kérdésére, de igen nagyvonalúan bánt a tartalommal. Remek formaérzékével magabiztos sorokat alkotott, de láthatóan nem érdekli a tartalom.

 

Folytatása következik.