Rejtély

(Shakespeare 2. szonett – fordítás)

Az arcodon ma negyven év nyoma,
s a szarkaláb a bőrön árkot ás,
a test, a lélek ócska temploma,
mohos falán megült a hervadás.

Szemedbe néz egy jámbor ismerős,
kutatva, hol maradt a régi báj,
s te rejtenéd, de héja már redős,
takarni sem tudod, hogy égni fáj.

De vissza térne még a büszkeség,
mutatva: "Itt a nyalka, szép fiam!
Imé, ma benne él ezernyi ék,
amit csodáltatok ti annyian.”

S a nyűtt alak, ki majd a sírba tér,
ma titkon érzi, újra forr a vér!

És itt az eredeti:

When forty winters shall besiege thy brow
And dig deep trenches in thy beauty’s field,
Thy youth’s proud livery, so gazed on now,
Will be a tattered weed, of small worth held.

Then being asked where all thy beauty lies—
Where all the treasure of thy lusty days—
To say within thine own deep-sunken eyes
Were an all-eating shame and thriftless praise.

How much more praise deserved thy beauty’s use
If thou couldst answer "This fair child of mine
Shall sum my count and make my old excuse",
Proving his beauty by succession thine.

This were to be new made when thou art old,
And see thy blood warm when thou feel’st it cold.