A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 13.

Most pedig felbukkant két gyanútlan ember, és ők csak másodpercekkel korábban hajtották végre a vérengzést. Paka és Magliani a földön fekvő, erősen vérző, haldokló Zrínyi mellett. Mindketten nyakig véresek…

 

A gyilkosságot már bevégezték, Zrínyi valószínűleg menthetetlen. Ebben a pillanatban azonban még mindig lebukhatnak. Magliani haladéktalanul visszaküldi az érkezők közül a veszélyesebbiket, az ifjabb Guzicsot.

 

Guzics talán csak egy pillantást vethetett Zrínyire, és azonnal látta, hogy nagy baj van. Magliani talán csak ennyit mondott neki:

 

„- Baj van! Szólj a többieknek!”

 

Guzics már száguld is vissza, lóhalálában.

 

„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”

 

Erről fentebb már beszéltem, de most újra fel kell eleveníteni. Guzics árva szót sem szól arról, hogy mi is történt Zrínyivel. Azért, mert nem is tudja. Magliani neki ekkor még nem mondta el a vadkan meséjét, nehogy ösztönösen kutatni kezdje az állat nyomait. Inkább azonnal eltávolította Guzicsot a helyszínről, és ebben a maga szempontjából tökéletesen igaza is volt.

 

Guzics azt jelenti a bátyjának, amit látott: Oda az úr! Vélhetően csak egy pillantást vethetett Zrínyire, de a látvány a tapasztalt katonaember számára önmagáért beszélt. Az úr valószínűleg menthetetlen. Nem hinném, hogy az idősebb Guzics ne kérdezte volna meg az öccsétől, hogy mi történt, a testvére azonban csak azt felelhette, amit látott. Baj van, de még nem tudja az okát.

 

November tizennyolcadika van, tizenhat és tizenhét óra között. Most már inkább a tizenhét órához közelebb, és percről percre még közelebb. Rohamosan sötétedik.

 

A gyilkosok esélyei percről percre javulnak. Leereszkedik a sötétség, és a helyszínre tóduló vadásztársaság eltapossa a nyomokat. Senki sem keresi a nem létező vadkant, aminek a nyomait amúgy is egyre nehezebb volna észrevenni. Néhány perc alatt kilátástalanná válik az esetleges kutatás, Magliani vadkan-blöffje fényes sikert arat. Bevonul a történelembe.

 

Egy kihallgatást most sem állna ki a dolog. Egyáltalán nem biztos, hogy Magliani egyeztette a mondandóját Pakával, hogy utóbbi tudja-e, mit mesélt a tettestársa. A vadkanról nyilvánvalóan tud, ezt előre megbeszélték. Talán Zrínyi „utolsó szavainak” első félmondatáról is. Minden más azonban rögtönzés. Ezekről talán sejtelme sincs. Ha valaki gyanút fogna, és elkülönítené egymástól a két jómadarat, öt perc alatt a végére járhatna a gyilkosságnak. Guzics kapitány parancsára este már hegyeznék is a karót Magliani meg Paka számára.

 

A társaság többi tagja néhány perc alatt a helyszínen terem:

 

„Menénk, amint a hintó nyargalhat,”

 

Magliani és Paka az utóbbi néhány percet valószínűleg azzal töltötték, hogy – Angelo jelenléte miatt – úgy tettek, mintha menteni akarnák Zrínyit. Nem nagyon kellett megjátszaniuk, hogy idegesek, és nyilván kapkodtak is. Tudniuk kellett, hogy Zrínyi Miklóson nem lehet segíteni, és azt is, hogy az áldozat már egy szót sem ejthet, és moccanni sem tud. Nem árulhatja el többé a gyilkosait.

 

Bevégezték a gyilkosságot. Amíg Guzics és Angelo oda nem értek, a két gonosztevő egyfolytában Zrínyit mészárolta. Nem mehettek azonban biztosra, hiszen tökéletes bűntény nem létezik.

 

Íme, a két gonosztevő együttműködésének eredménye:

 

„a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt.”

 

Az esetleges nyomozástól sokkal kevésbé kell tartaniuk, mint amennyire ma kellene. A gonosztettük azonban semmiképpen sem tekinthető tökéletesnek.  Ma egy felületes vizsgálatot sem állna ki. Akkor azonban nem volt bűnügyi rendőrség, nem volt gyilkossági csoport, sem kriminalisztika, sem bűnügyi labor. A helyszín árulkodhatna, ha lenne, aki értelmezné a nyomokat. Meg aki biztosítaná őket. Az állítólagos sebesült vadkannak vércsíkot kellett maga után húznia. Többszörösen is. Ha bárki látta volna, Bethlen említené. Magliani állítólag még rá is lőtt…

 

Jóvátehetetlen katasztrófa történt.

 

„Rettenetes sírás lõn az erdõben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta.”

 

 

 

Tettesek és megbízók

 

Az eddigiekből már kiderül, hogy legalább két tettessel kell számolnunk, Pakával és Maglianival. Természetesen az sem lehetetlen, hogy más cinkosok is voltak, de a rendelkezésre álló adatokból ez nem derülhet ki. Nem hiszem, hogy Pakán kívül bárki más is részt vett volna Zrínyi csáktornyai emberei közül uruk meggyilkolásában. Nem lehetetlen, hogy akadt volna még más gazember is, de túlságosan veszedelmes egy gyilkosságba túl sok szereplőt bevonni.

 

Török tettestársakkal nem feltétlenül kell számolnunk, abban azonban biztos vagyok, hogy a török előre tudott a Zrínyi ellen készülő merényletről; illetve akadtak olyan felelős török személyiségek, akik előre tudtak róla. A kanizsai pasa díszsortűzzel ünnepelte a költő és hadvezér halálát. Minden oka megvolt rá, hiszen ettől kezdve sokkal nagyobb biztonságban érezhette magát.

 

A török talán a legmagasabb szinten tudott előre a merényletről. Azt sem tartom kizártnak, hogy már a vasvári béke megkötésénél megállapodott erről Köprülü Ahmed nagyvezír és Reniger osztrák követ. Pontosan tudhatták, hogy az általuk kiötlött gyalázatos békének Zrínyi Miklós lehet a legfőbb akadálya. Ebben az esetben Reniger követet be kell vonnom a megbízók körébe.

 

Apropó, megbízók!

 

Nem hinném, hogy Paka és Magliani saját ötletükből ölték volna meg Zrínyi Miklóst. Nyilvánvalóan bérgyilkosságról van szó. Valaki (vagy valakik) fizettek, illetve pénzt ígértek a két gazembernek, talán nem is keveset.

 

A megbízó, vagy megbízók körének meghatározása háromszázötven év elteltével aligha lehet abszolút pontos, hiszen a nyomok már kihűltek. De nem is teljesen kilátástalan.

 

Akik az udvari körökben keresték Zrínyi gyilkosainak megbízóit, rendszerint Porcia herceg személyénél akadtak el. Való igaz, hogy Lipót császár volt nevelőjével Zrínyinek akadtak problémái, Porcia gyakran tűnik kétszínűnek. Talán az is volt. Máskor meg kifejezetten jóindulattal beszélt és írt Zrínyiről. Például akkor, amikor Zrínyi egyik győzelme kapcsán megjegyezte, hogy jelentésében a gróf túlságosan szerény volt, sokkal komolyabb kárt okozott az ellenségnek, mint ami a jelentésből kitűnik.

 

Porcia herceg nem tekinthető a török háború hívének, de azt nagyon is fontosnak tartotta, hogy a két Zrínyi a posztján maradjon. Ennek felettébb egyszerű oka van: birtokai Stíriában és Karintiában feküdtek, Zrínyi Miklós és Péter azzal, hogy a török támadásokat elhárították, közvetve az ő vagyonát is védték.

 

Ugyanebből az okból, következetesen szemben állt azzal az udvari vagy udvarhoz közeli intrikával is, amely szerette volna teljesíteni a török régi követelését, hogy az oszmán hadakat Horvátországon és a Habsburg örökös tartományokon átengedve hozzásegítsék a törököt a vele hadban álló Velence szárazföldi birtokainak megtámadásához. A velenceiek ettől nagyon féltek, és mindent megtettek, hogy elhárítsák. A Serenissima a kor egyik leghatékonyabb titkosszolgálatával rendelkezett, és éberen figyelt. A pápai diplomácia is mozgásba lendült, hiszen őket is irritálta a gondolat, hogy bécsi korrupció következtében török csapatok jelenhetnek meg az itáliai szárazföldön.

 

Mivel a Velence elleni szárazföldi török támadás nem következett be, nehezen érthetjük meg, hogy a korban ennek miféle realitása lehetett. Néhány hónapig úgy tűnt, valóra válhat a nagyvezír elképzelése, és a velenceiek kellőképpen idegesek lettek a gondolatra. A pogány törököt egy keresztény állam elleni támadásban segíteni akkoriban a lehető legaljasabb szentségtörésnek számított, de nagyon jellemző, hogy a korban ezt el tudták képzelni az osztrák hatalomról. Nemcsak a velenceiek és a pápai diplomácia, hanem a franciák is. Titkosszolgálati értesülések alapján. Mind úgy tudta, hogy nagyon komoly összegeket áldozott az oszmán diplomácia bizonyos személyek megvesztegetésére.

 

Ha akadt Bécsben olyan hatalmi csoport, amely ennek érdekében dolgozott, annak később igen jó oka lehetett a bizonyítékok megsemmisítésére. Évtizedek múlva is főben járó cselekedetnek számított volna, ha valakiről bebizonyítják, hogy a török hódítást akarta tevőlegesen segíteni. Az ilyen nemigen kerülhette volna el a kivégzést, meg a vagyonelkobzást, és aligha lett volna hová menekülnie a keresztény Európában.

 

Az alkalom gyorsan elmúlt, és a török számára is egyre kevésbé volt fontos egy esetleges velencei hadjárat. A következő esztendőben maga Köprülü Ahmed is Krétára vonult, a kandiai háborúban Velence egyre inkább magára maradt. A francia katonai segítség nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A háború még eltartott ugyan 1669-ig, de a török hatalmas fölénybe került, nem volt többé szüksége rá, hogy újabb frontot nyisson.

 

A Velence elleni, Horvátországon keresztül történő török támadás tervét némely történészek irreálisnak minősítik azon az alapon, hogy katonai földrajzi értelemben ezek az útvonalak nem alkalmasak nagy létszámú hadseregek mozgatására.

 

Ez elég ostoba tévedés. Két tényről feledkeznek meg:

 

1. A török évszázadok óta képes rá, hogy a Balkánon nagy létszámú hadseregeket mozgasson, pedig ott az útviszonyok nagyságrendekkel rosszabbak.
2. A török által használni akart útvonalon eddig a következő népek özönlöttek Itáliába (a teljesség igénye nélkül):

 

v       Nyugati gótok

v       Keleti gótok

v       Lombardok

v       Magyar kalandozók

 

Ha ebben a körben keresgélünk, feltevésekre vagyunk utalva, mint már a kortársak is. Valaki azonban megkerülhetetlen: Reniger konstantinápolyi osztrák követ. Nélküle aligha lehetett volna nyélbe ütni. Más kérdés, hogy utólag ő sem akart a kereszténység ellenségének mezében feltűnni.

 

Természetesen minden ilyen tervnek az útjában legelőbb a Zrínyi testvérek álltak. Semmiképpen sem járultak volna hozzá ehhez az aljassághoz, és nem csak azért, mert Velencével nagyon jó volt a kapcsolatuk. Ha bárki ilyen tervet dédelgetett, a két Zrínyit – és leginkább Miklós bánt – mindenképpen félre kellett állítania.

 

És ez még nem minden. Akadnak a gyilkosságra más motivációk is.

 

Abban a körben kell szétnéznünk, amelyik érdekelt volt a törökkel kötött békében, akár úgy is, hogy a béke a birodalom számára káros. Úgy gondolom, hogy a tettesek üzleti kapcsolatban álltak a törökkel. Nyílt titok volt, hogy az udvari körökben sok olyan személy mozog, akik érdekeltek a törökkel folytatott kereskedelemben.

 

Ez a szál is elvezet bennünket Renigerhez.

 

És még kihez?

 

Porcia herceget kizárnám a gyanúsítottak közül. Túl katolikus, túl régi vágású, minden intrikussága ellenére. És még valami: néhány hónapon belül ő is meghal. A halála körül nincsenek mendemondák, de nem is örvendett akkora népszerűségnek, hogy sokan fennakadjanak rajta. Nem hirtelen hal meg, de ezen nem kell csodálkoznunk; Bécsben igen sok a korrupt alkalmazott, és a méregkeverés korabeli színvonalának ismeretében nincs lehetetlenség. A XVII. században megesett, hogy valakit hónapokon keresztül mérgeztek, hogy a halála természetesnek, vagy gyógyíthatatlan betegség következményének tűnjön. Porcia herceg halála meglehetősen gyanúsnak látszik.

 

Úgy vélem, Porcia herceg nem volt Zrínyi gyilkosainak megbízója, a gróf megöletéséhez nem is járult volna hozzá. Szüksége volt Zrínyire. Később kiállt ugyan a vasvári béke mellett, de nem biztos, hogy könnyedén elfogadta. Nem a békekötés ténye, hanem annak feltételei ellen lehetett kifogása. Talán éppen ő volt az egyik olyan politikus, aki csak hosszas alkudozás után fogadta el a békekötést. A vasvári béke megkötésétől a nyilvánosságra hozataláig eltelt szokatlanul hosszú idő arra vall, hogy voltak ilyen alkudozások.

 

Porcia herceg is üzleti kapcsolatban állt a törökkel, de Velencével is. Abban azonban egyáltalán nem volt érdekelt, hogy a török a birtokain keresztül támadja meg a velencei államterületet.

 

Akkor kik a megbízók? Konkrétan kikre gondolok?

 

Legelőször Wenzel Eusebius Lobkowitz hercegre, az udvari körök egyik legaljasabb, legalattomosabb és legagyafúrtabb tagjára. Ne lepődjünk meg azon, hogy nem tagja a spanyol pártnak. Az utóbbi tagjai viszonylag ártalmatlan politikusok, a törökkel mindig támogatják a békét, ezért mindig fel is használhatók ilyen célra, mindig mindent rájuk lehet fogni, de nem fűzi őket a békéhez személyes anyagi érdek. Lobkowitzot – némely jelek szerint – annál inkább. Kiismerhetetlen politikus, akit mendemondák öveznek. Tíz év múlva azon kapták, hogy elárulta császárát. Csak félig-meddig tudták rábizonyítani…

 

Mellette nekem gyanús néhány olyan politikus is, akiket a szaktudásukra apellálva hoztak az udvarhoz, itt azonban gyorsan tollasodni kezdtek. Leginkább Johann Paul Hocher. Hazánkkal szembeni későbbi magatartása nem a tiszta lelkiismeret jele.

 

Hogyan szervezték meg a gyilkosságot?

 

Vissza kell kanyarodnom a vasvári békéhez. Meg a konstantinápolyi osztrák követ személyéhez.

 

A korral foglalkozó történészek írásaiban nyomát sem leltem annak, hogy valaki komolyan elgondolkodott volna azon, ki, mikor, miféle módon adott megbízást a szentgotthárdi csata után a nagyvezír táborában elvileg fogolyként tartózkodó Renigernek arra, hogy uralkodója nevében békét kössön a törökkel.

 

Mert ez egy roppant különös békekötés volt.

 

Nagyon kilóg a XVII. századi békekötések közül. Ha a többivel összevetjük, nem győzünk csodálkozni. Vegyük csak a két legfontosabbat, a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai, illetve az évtizedekkel később a törökkel kötött karlócai békét. Mindkettőre nagyon jellemzőek a kor diplomáciai eljárásai megbízólevelekkel, hosszadalmas ülésekkel, kölcsönös formaságokkal, az uralkodói hozzájárulásra való örökös várakozás miatti vontatottsággal.

 

Hát itt? Semmi ilyesmi. Hanem gyors, hevenyészett tárgyalás. Annyira hevenyészett, hogy az állam néhány vezető tisztviselője jelentős késéssel értesült róla. Nem is beszélve a hadseregről. Még Montecuccoli tábornagy is csak hetek múlva tudta meg, hogy immár béke van.

 

Mit gondoljunk erről?

 

A békekötés a legfontosabb állami aktusok közé tartozik, a hadüzenettel együtt. Az európai történelem igen jelentős vonulata szól arról, hogy az államot irányító, vagy az állam irányításából részesedő csoportok miképpen igyekeznek szabályozni, hogy ne történhessen csak úgy átabotában. Hogy ne lehessen csak úgy ripsz-ropsz hadat üzenni, vagy békét kötni anélkül, hogy minden érdeket figyelembe vennének.

 

Már fentebb elmondtam: a vasvári béke a hatályos magyar jog értelmében teljesen törvénytelen volt. Ez mindenképpen nagyon fontos, hiszen a török egyértelműen deklarálta, hogy nem a német birodalom császárával áll hadban, hanem Magyarország királyával. A magyar rendi alkotmány értelmében hadat üzenni vagy békét kötni a király és a rendek csakis együttesen jogosultak.

 

A magyar törvények értelmében a vasvári béke mindenképpen törvénytelen. Vajon az osztrák törvények szerint mennyire törvényes?

 

Itt ütközünk bele az abszolutizmus fogalmába.

 

Ezt a kifejezést a jelenlegi történettudomány kissé sablonosan használja, a nyomában kullogó történelemtanítás meg kimondottan dogmatikusan.

 

Az emberek hajlamosak az abszolutizmus rendjéről azt képzelni, hogy az abszolutizmus államát valami erélyes, agilis, tehetséges, minden ügyet átlátó uralkodó, vagy pedig hatalmas munkabírással rendelkező, konok bürokrata irányítja. A gyakorlatban azonban még az ilyenek alatt sem beszélhetünk igazán korlátlan uralkodói hatalomról. Az állam-piramis különféle lépcsőfokain tanyázó befolyásos személyek vagy csoportok egy része mindig megtalálja saját érdekei érvényesítésének, az uralkodó befolyásolásának technikáját. Másutt meg azt látjuk, hogy az abszolutizmus voltaképpen különféle személyek vagy csoportok hosszabb-rövidebb tartó hatalmi monopóliumát jelenti.

 

Ritkán teszik fel azt a kérdést, mint jelent vajon az abszolutizmus egy akaratgyenge, könnyen befolyásolható király uralma alatt.

 

Lipótot nem uralkodónak, hanem papnak nevelték, az uralkodáshoz se kedve, se tehetsége nem volt. Soha nem is került volna a trón közelébe, ha tíz évvel korábban hirtelen nem hal meg (állítólag) himlőben feltűnően tehetségesnek ígérkező bátyja, a már apjuk életében királlyá koronázott IV. Ferdinánd. A magyarok sokat vártak az ifjú uralkodótól, aki több alkalommal közölte, hogy következetes harcra készül a török ellen. Amikor huszonegy évesen meghalt (bőven akadnak ám ebben az ügyben szokatlan halálesetek), akkor lépett a helyébe a saját családtagjai által is lenézett Lipót, akinek nemcsak a külső megjelenése volt rendkívül előnytelen, az uralkodásra sem volt alkalmas.

 

Lipót voltaképpen jóindulatú és félénk ember volt, mélyen vallásos, habozó, határozatlan. A miséken, a hegedülésen és a vadászaton kívül semmi egyéb nem érdekelte. Általában annak adott igazat, akivel utoljára beszélt. Az udvari emberek ezzel tökéletesen tisztában voltak. A század végének nagy török háborúja idején Lotharingiai Károly személyében végre akadt valaki, aki komolyan vette a török elleni harcot. A herceg sikerében az is közrejátszott, hogy bekerült a családba (Habsburg Eleonóra férjeként a császár sógora lett), így eléggé komoly befolyást szerzett Lipót közvetlen környezetében ahhoz, hogy ne tudják ellene hangolni a császárt. Még így sem volt könnyű dolga, az alattomos ellenpárt gyakran olyankor is megkörnyékezte Lipótot, amikor Károly a közelben volt. Néha hónapokig késett egy-egy ilyen udvari intrika miatt a hadjárat. Megesett, hogy Károly herceg nagy megkönnyebbüléssel érkezett a harcmezőre, és kijelentette, túl van a nehezén, most már csak a törököt kell legyőznie.

 

Egy ilyen király nevében kötött a vasvári kolostorban békét von Reniger osztrák követ Köprülü Ahmed nagyvezírrel 1664. augusztus 10-én. Egy héttel és két nappal a szentgotthárdi csata után. Jellemző, hogy csak szeptember 27-én hozták nyilvánosságra. Talán egészen addig tartott a harc a kulisszák mögött, a császár és az ellenálló politikusok megdolgozása.

 

Az abszolutizmusban látszólag a teljes hatalmú uralkodó kormányoz, a gyakorlatban azok, akik képesek őt befolyásolni. A jelen esetben olyan békét fogadtattak el vele, amely a birodalma érdekeivel homlokegyenest ellentétes volt. Nemcsak Magyarországnak, az örökös tartományoknak sem volt érdekük a vasvári béke.

 

Vajon kitől kapta a megbízást von Reniger?

 

Folytatása következik.