Shakespeare: XXXVII. szonett

(fordítás)

A gyenge, vénülő apát a gyermek
iparkodása boldogítja tán,
ahogy te engemet, kit sorsa ver meg,
erőt nekem te adsz a nagy csatán.

A szépség, származás, a rang, a pénz,
az ész, ez mind tiéd, de meglehet,
csak egy talán a sok között a rész,
de én adom hozzá szerelmemet!

S így nem vagyok se béna, sem szegény,
mert enyhet adsz, s ha vannak szép napok,
el is telek s rajongva nézem én,
a glóriádból újra fényt kapok.

Kívánom hát, legyél te boldogabb,
jut tán nekem belőle egy darab!


S az eredeti: 
 

XXXVII

As a decrepit father takes delight
To see his active child do deeds of youth,
So I, made lame by Fortune’s dearest spite,
Take all my comfort of thy worth and truth;
For whether beauty, birth, or wealth, or wit,
Or any of these all, or all, or more,
Entitled in thy parts, do crowned sit,
I make my love engrafted to this store:
So then I am not lame, poor, nor despis’d,
Whilst that this shadow doth such substance give
That I in thy abundance am suffic’d,
And by a part of all thy glory live.
        Look what is best, that best I wish in thee:
        This wish I have; then ten times happy me!