Rua do Paraíso 104

 
Szemközt, a házban klórozott ruhákat
dobálnak szét, a spárga hosszan lendül,
most virrad épp, két asszonyság dumálgat
szélesre tárt, nagy ablakon keresztül.
Enyém is nyitva, félig hallgatózom,
nem értem még, csak érzem nyelvüket,
míg lent, akár egy látomás, az ódon
kövek magányán ír agár üget.
 
Ott, távolabb, a lejtős utcavégen,
ahol betegre hűltek már az álmok,
köhögni kezd az égbolt búzakéken,
– egy kóbor macska néha közbenyávog –,
s kidől a fény az érkező hajókra,
emléktől roskad majdnem mindegyik,
mint éhezők a konc fölé hajolva,
viharsirályok porrá csipkedik.
 
A napsugárnak tisztító malasztja
a fátyolfelhőkön kacagva néz át,
de még a várost csendesen dagasztja,
mint jó anyám a sós pogácsatésztát.
Ilyenkor, otthon, oldaladhoz bújva
ragasztom eggyé azt, mi eltörött,
meleg pihék között, naponta újra,
felébredünk a kávégőz fölött.
 
Egy perc talán, s én is hozzácsapódom
a villamosra pattanó alakhoz,
(olyan, mint csak képen látott apósom);
a sarkon már a boltos friss halat hoz,
a földre rakja terheit, hogy intsen,
beszélni nem tud, fújtat és szuszog,
de tudja ő, és tudja itt már minden:
megjöttél, kedves, érted indulok.
 
2018. szeptember 20.
 

Hozzászólások

Haász Irén képe

Látom, nem tudsz olyat írni, hogy az nekem ne tessen...:))))

Csilla képe

Ezt gyorsan lecsekkoltad! :)) Köszönöm, Irénke, és örülök, hogy így van.:)

 

hubart képe

Én is csak azt mondhatom, amit Irénke. Élvezet Téged olvasni! Gratulálok!

Nagygyörgy Erzsébet képe

Kedves Csilla!

Remek pillanatkép és vers, köszönöm.

Erzsike

Csilla képe

Nektek is köszönöm, Erzsike és Feri, azt is, hogy elolvastátok és nem hagytátok szó nélkül.:)