Hajnali monológ
1
Ha nem volna néha, méla,
zord magányom, csendben lopódzó
ájult fájdalmam a préda;
tán nem is gondolnék búszóró
agyammal, jövőmet álmodó
kárhozott szavakkal, béna
renddel,amelyben halványuló
láng, a lágyszívű poéta.
2
Rájuk gondolok olyankor;
felmerülve az őshomályból
ülnek bennem, az aranykor
krónikásai; múlt árnyától
megszabadítva, lelkem vágytól
éhes bugyrait, a nyomor
láncait lerázva, zakatol
szívemben; a bús jelenkor.
3
És közben csak gyűlnek egyre
a számlák, vészjóslón lapulva,
zárt fiók aljába rejtve
a gondot;fizetni kell újra
meg újra, míg életed húrja
el nem szakad, és feledve
a jelent; úgy maradsz, kibújva
börtönödből, eltemetve.
4
Pedig én láttam az időt;
ahogy egyre szőtte sorsomat,
mégis bennem lapult s kinőtt
görbülve a hasadt öntudat.
S hiába kerestem kiutat;
mint a sánta, ha jó cipőt
húzott béna lábra és rohant
előre, s végül, csak kidőlt.
5
Sorban álltam a főpostán
és hallgattam, hogy mit beszélnek;
bús szavak hulltak rám csonkán,
s a sor görbén, lustán tekergett.
Mintha lassított filmjelenet
játszódna éppen, mélypontján
a kínnak, arcomra döbbenet
ült, és csak álltam ostobán.
6
- Viszi a bank a házamat-
mondja ez, - ha most nem fizetek.
- Ki kapcsolják az áramot-
mondja amaz,- mert még itt a csekk.
Csak hallgatom, és nem lehetek
se bölcs se józan akarat;
fizetek én is és kimenet
kikerülöm a "falakat".
7
Multinacionálisan
pörög most ez a gonosz világ;
s amíg éheznek annyian,
egy bank sem vállal garanciát.
A tőke röhögve menti át
saját zsebébe úrian
a pénz, lezárva minden vitát;
csak vigyorog, s tovább rohan.
8
Fejsze gyötri most az erdőt;
zsigerek lánca, fagyott sikoly,
s ki azt hiszi, hogy már felnőtt,
halomra dőlhet az bármikor.
A gonosz már új tüzet csihol;
nem tart sohasem pihenőt,
s felégetve a fákat, gyilkol;
öli a meg nem pihenőt.
9
Éreztem én és láttam is,
szürke, borús hétköznapokon,
hogy hullanak sötéten, hamis
eső cseppek álnok konokon
az égből, kopogva arcomon;
és hogyan tép, szúr a tövis
a bokrokon, mert nincs oltalom;
magába szív a kanális.
10
Minden nap munkába járok
s örülhetek; van munkahelyem
s közben a csodára várok
és mindig az motoszkál bennem,
hogyan kellene cselekednem,
hogy jó legyek gonoszságok
között is. De, hajt a félelem;
nincs messze a vizesárok.
11
Rácsodálkoztam az égre;
hajnali fény ömlött e tájra.
Néztem a bíborra, kékre,
mintha minden szín engem várna
és az jutott eszembe; hátha
nincs szükség becstelenségre,
s ha lelkem megnyugvást találna,
átfesthetném én, fehérre.
12
Bátor költői a múltnak,
kik lemerték írni hibáit
koruknak, most lángra gyúlnak
szavaitok bennem. Világít
álmotok szívemben,irányít,
utat mutat, és lehullnak
a láncok. Szólhat más akármit;
ledőlnek a gonosz falak…
Hozzászólások
Mysty Kata
2012, február 21 - 20:47
Permalink
Felelős költői
Felelős költői magatartásodról győzöl meg verseddel.
Tedd továbbra is!
Kata
"ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez....!"
Braunel
2012, február 23 - 19:08
Permalink
Köszönöm szépen Kata.
Köszönöm szépen Kata.
Kőszeghy Miklós
2012, február 22 - 08:05
Permalink
Kedves Barna! Jó szívvel és
Kedves Barna!
Jó szívvel és örömmel írom azt, amit gondolok. Több versedet olvasva úgy vélem: maradandót alkotsz!
Számtalan amatőr versíró - köztük néha én is - próbál korkérdéseket, problémákat felvetni, de a legtöbb esetben képmutató, hamisan együttérző, szenzációhajhász, bulvárszerű irományok kerülnek ki a kezük alól. A te verseid azonban nem ilyenek. Nincs túlmisztifikálva a történet, nem válsz megmondóemberré, a sorok közt nincsenek: "na én most jól megmondom" tipusú gondolatok. Nem teszel úgy, mintha te tudnád a megoldást! Egyszerűen csak felvillantod a valóságot, csendesen, szerényen, valódi toleranciával, valódi részvéttel. Nagyon sokatmondó, hogy a postai sorok közt állva mindenki ugyanazzal küzd. Hevesben, vagy Somogyban, Budapesten, vagy Békésben, mindegy is hová helyezzük a történetet. Azzal is nagyon egyetértek, hogy bizony költőinket is éppen az tette naggyá, hogy képesek voltak saját koruk miatt aggódni és azt hasonló szemlélettel megírni.
Talán egy hatalmas különbség van. A mi korunk nem a költők kora! Ma sajnos ezek a hangok szűk közönséget tudnak csak megszólítani. De talán ettől még nagyobb a felelősség.
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a versedet.
Braunel
2012, február 23 - 19:40
Permalink
Kedves Miklós! Nem is tudom,
Kedves Miklós!
Nem is tudom, mit válaszoljak ... Nem tagadom (mert nem akarok
álszerény lenni) nagyon jól estek a szavaid.
Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy egyetértesz a mondandóval.
Abban igazad van, hogy mostanság a versek (bármiről is szóljanak),
csak egy szűk réteget érintenek meg ...
De, ha csak pár emberhez jut is el a gondolat, (úgy érzem) már megérte.
Én optimista vagyok, és bízom egy szebb jövőben. Engedd meg, hogy idézzek
egyik versemből:
S az én mesém mégis remény!
Szárnyal népem ígéretén.
Mert eszmél lassan már az agy,
Bennünk munkál a hallgatag
Századok szép ígérete;
Az én mesém igaz mese …
Mégegyszer nagyon köszönöm méltató szavaidat.
Megtiszteltél vele.
Barátsággal: Barna.
Braunel
2012, február 25 - 16:16
Permalink
Köszönöm szépen Joe. Örülök,
Köszönöm szépen Joe.
Örülök, hogy így érzed. Az Eszmélet egyik kedvenc versem, és nem tagadom, volt némi befolyása (rám nézve) ennek a versnek a megírásában ...