Petőfi szellemében

 forrás: http://www.mek.oszk.hu/04000/04056/html/plakat/pdf/plakat1956_0292.pdf

Az ember a természet gyermeke, a Föld fia. Jóllehet hajlamos rá, hogy mára erről elfelejtkezzék, de érzelmeit, gondolatait, kifejező képeit a természettől kapta. Az irodalomban hosszú kihagyás után a reneszánsz fedezte fel újra a természetet, s hosszú évszázadok hallgatása után visszahelyezte a művészetekbe. Számukra még csak a földi élet szépségét mutatta ez, de az ész hatalmára épülő felvilágosodás, mely az európai gondolkodás máig legnagyobb hatású része, ezen is túlmenve, mértékké tette. Innentől a természet állandó téma, sem a kortársak, sem a későbbi korok költői - írói nem tudtak szépségétől és nagyszerűségétől megszabadulni.

A XVIII. és XIX. századi magyar irodalom a kibontakozást hozta kultúránk történetében. A nyelvújítás mozgalma által erőteljessé formálódó magyar nyelv mesterei révén európai magaslatokra emelkedett. A nemzeti magára eszmélésnek az irodalom lett a legerősebb eszköze, melyben a hazai táj lett a művészek legnagyobb ihletforrása.

Csokonai Vitéz Mihály a magyar irodalom első összegzője már diákként csodálatos leírást készített az alkonyatról, a pályája csúcsán visszatért ehhez a témához. Az estve című versében szentimentális és rokokó eszközökkel, képekkel, hangokkal, illatokkal jelenítette meg számunkra a "híves szárnyon járó estvé"-t:

Ám ez a lelkendezés nem öncélú, a jó természet a rossz társadalom ellenpólusa, olyan hely, "mely poétának való" ( A Magánossághoz). Csokonai "Ember és polgár" akart lenni egy olyan világban, mely a születési kiváltságokra és a vagyonra épült. Neki - mindezek hiányában - csak a természet jutott, de az "értelemmel" gazdagította, s "zordon erdők, durva bércek, szirtok" formájával is segítette a világból kirekesztett költőt. Megerősítette önbizalmát és hitét, hogy majdan, egy boldogabb világban az ő gondolatai is értékesekké válhatnak:

Berzsenyi Dániel számára a természet több szempontból is fontos. Ez napi gazdálkodói tevékenységének színtere, hiszen Nikla a Dunántúl varázslatos vidékeinek egyike. De éjszakai alkotói tevékenységének is ihletője ez a táj. Szívet szorongató búcsúzása a gyermekkori tájtól:

Berzsenyi félt az életében bekövetkező változástól, az új világtól, a magánytól, attól, hogy sivárrá válik emiatt a lelke. A közelítő tél című szép elégiájában - negatív festéssel - minden mozzanatát felidézte ennek a tájnak, amikor az élet értelméről elmélkedett versében. A "szárnyas idő" tovarepülésének felismerése az emberi élet mulandóságát sugallja, de nem merült el ebben a fájdalomban, költői tehetségével igyekezett minden pillanatát rögzíteni. A természet végtelen szépségével védekezett az elmúlás ellen a Horác-ban:

A romantikának is kedvelt témája lett a természet, ihletforrásként táplálta képeiket. Kölcsey Ferenc, aki a XIX. század elején élt, elég pesszimistán látta a világot, lehetőségeinket, de a természet szépségétől ő sem tudott szabadulni. Himnuszában természeti képen keresztül mutatkozott meg az isteni kegyelem a magyarok irányába, "Kárpát szent bérce" azonban nemcsak a romantikusoknak vált kedvessé, minden magyar számára ez vált a haza szimbólumává is. Hazafiúi öntudatát is a táj segítségével jelenítette meg:

A végveszély - érzetet is természeti kép fejezi ki költészetében, s a múlt hangulatának is természeti kép a hordozója.

Vörösmarty Mihály a romantika kiteljesítője volt a magyar lírában, nála kapcsolódott össze először a "haza és emberiség" gondolata, s e kettő vált számára "legszentebb vallássá." Amikor a szabadságharc bukása után visszatekintett a közelmúlt - a reformkor, forradalom és szabadságharc - idejére, az évszakok leírásával jellemezte azokat:

A tavaszi képek a reformkort, a nyár a kiteljesedést jelentette versében, a vészről szóló nagy romantikus látomása is természeti képen nyugszik, s a bukást a tél képeivel jelenítette meg. Nyíltan nem beszélhetett érzéseiről, de ezek a természeti képek mindent kifejeztek.

A legnagyobb magyar költők egyike, Petőfi Sándor az Alföld felfedezésével érett költővé, személyes érzelmeivel átszőtt tájleírásai avatták őt a lírai realizmus mesterévé. Az alföld szerelmese volt, ez illett hozzá, "sas lelkéhez"

De számára a táj több volt, mint egy egyszerű látvány, költői ars poeticáját is ez hordozta:

Lehet, hogy nem szerette a "zordon" Kárpátokat, de mi már nem tudunk ettől a képétől megszabadulni, ma is ilyennek látjuk ezt a hegysort: "..fenyvesekkel vadregényes tájnak". Legszebb tájleíró verseiben bemutatta Az alföldet, a Tiszát. Költői technikája ("...fölrepülök ekkor gondolatban...) hozzánk igazodik: sas - magasságból akkor csak az ő költői szeme láthatta e vidéket, de az űrhajózás jóvoltából mi már Földünk teljes szépségű látványával vagyunk gazdagabbak.

Petőfi legmeghittebb érzéseit természeti képekkel mutatta meg:

Oly természetesen használta ezeket a természeti képeket, és olyan egyszerűen, ahogyan előtte még egyetlen magyar költőnek sem sikerül. S már nem a társadalom elől menekült ide, mint Csokonai - életerejét, derűjét, elevenségét is a természeti képek hordozzák. Önmagára ismert ebben a tájra, jellemének egyenességét látta meg az Alföldben.

Talán nem is véletlen, hogy barátja, Arany János költészetében is fontos szerepet töltött be a természet. Arany nem tartotta magát lírai költőnek, de fenn maradt versei nemcsak ezt cáfolják meg, hanem azt is igazolják, hogy számára is fontos ihletforrás volt a természet. Legtragikusabb veszteségét, a szabadságharc bukását mély értelmű természeti képpel foglalta össze:

Tökéletes tájleírással mutatta meg a homéroszi és az ossziáni világ különbségét az Ősszel című versében, ő ezzel beszélte ki magából a bukás miatti fájdalmát - de majd minden versében visszatérnek a természeti képek.

Az őket követő költőknél a természet ihletadó jellege megváltozik. A Petőfi - Arany kortárs Vajda Jánosnál a táj elemei már jelképekké (üstökös - a magány kozmikus megjelenése) válnak, s ez a folyamat Ady Endre költészetében tetőzött: az Ugar, a Hortobágy, a Tisza már nem földrajzi értelmű Adynál, hanem társadalmi mondandót hordoz. A XX. századi magyar költészet sokszínűségének is ez lesz a belső forrása, sőt, a legjobbak túl is jutnak ezen. József Attilánál és Radnóti Miklósnál lévő belső táj a valóságban nem található meg, költői képzeletük teremtményei voltak azok...

Az elmondottakat azzal összegezhetjük, hogy a költők - "az adott világ varázsainak mérnöke"-ként a valóságot közvetítik számunkra, kimondják helyettünk is azt, amit úgy nem tudunk megfogalmazni, mint ők, s ezzel a valóságból költői varázzsal egy új világot is teremtettek. A XVIII. és XIX. századi költészetben még végigkísérhetjük, milyen forrásból mit teremtettek, s alkalmat adnak arra, hogy mi is felfedezzük segítségükkel a természetet. A felsoroltak közül igazán Csokonai, Berzsenyi és Petőfi költészetét határozta meg a táj, de a többiek is innen merítették költői motívumaiknak nagy részét. Ám ezek sem puszta leírások, hiszen az irodalom több ennél, mélyebb igazságok kifejtésére alkalmas művészet. Ezzel a többletjelentésével érte el azt a hatást, amiért ma is kézbe vesszük régi korok alkotóinak verseit... hogy az olvasással újraalkossuk azokat!

   Forrás:   http://users.atw.hu/itarsalgo/blind/petofi.htm