Kövek

Furcsa képet vázol hegytetőn a festő,
fehér kavicsok hevernek mindenhol,
hasán elnyúló árnyék csupán az erdő,
de szép a magaslati táj ilyenkor.
Felső orom mellének domborulata,
zöld pázsitnak selyme omlik le róla,
hajának lágy fürtjei vállán lebontva,
ösvényei sál, derekára fonva.

Ha nem lennének ily fehérek a kövek,
nem csillanna feketén benne tüske,
csúcsából sem hullanának sűrű könnyek,
szirtjén elszáradna összes tövise.
Lassan mozdul a kép mocorgó sereggé,
az apró kövek bárányként élednek,
válnak a hágók járatlan meredekké,
rajtuk a nyájak éhesen bégetnek.

Zuhogó esőben, futkosó pásztornép,
elmosódnak a kövek, el a hegyek.
Kecses orom mögül feltűnik másik kép,
búgó lantokon angyalok zenélnek.
Érzékeny lelkek, kik mozgatják húrjaik,
ujjak játékától az acél szakad,
porladó tájban elhalkulnak dalaik,
szavuk súlya alatt hangjuk elakad.