A nagy fogás

Botom szorongatva ültem lent a stégen,
mindent bedobtam, de nem volt kapás régen.
Kerültek a harcsák, elbújtak a pontyok,
szembe kuruttyoltak a békaporontyok.

Egyszer aranyhalat terem a türelem  -
gondoltam én bölcsen  -  így lett aranyerem.
Ülni sem tudtam már, potyára meg minek,
míg egyszer váratlan megfeszült a zsineg.

Íme a nagy fogás, ugrálva örültem,
ám de az én halam csapkodott őrülten.
Külső segítség most nem jöhetett szóba,
így végül ő rántott be engem a tóba.

Kajánul vigyorgott az én aranyhalam:
halászlét akartál enni, boldogtalan?
Lám, most pórul jártál, nagy lesz ám az ára,
mert most én eszlek meg téged vacsorára!

Ijedten néztem rá, s szóltam könyörögve:
van ismeretségem magasabb körökbe’,
kérhetsz tőlem bármit ezen a világon,
akár a Balatont, még azt is kijárom!

A Csendes óceánt neked kiméretem,
esdekelve kérlek, hagyd meg az életem.
Jól van, szerencsétlen, mondta az aranyhal,
remélem, okultál ezzel a kalanddal!

Még most elengedlek, felejtsd el a terved,
vegyél vacsorára szárazbab konzervet!
És egyet jegyezz meg: se nappal, se éjjel,
nem fogsz itt pecázni lejárt engedéllyel!