Belepi a múlt

Felnézek. Önmagam keresem hegyek ormán.
Még én sem tudom, mi vonz – búvó patak nyomán
jár képzeletem. Hiszem, ott vagyok valahol,
hol az égbe nyúlt csúcson ezüstös felhő dacol
a kérlelhetetlen széllel. Ösztönöm rabjaként
vágyom a magasba, repülni, csenni a napfényt;
Ikarosz viaszos szárnyán szállnék a Napba,
verset rónék múzsák fennkölt dalába harapva.

Fenn a csúcs. S én itt állok lenn, szárnyak nélkül.
Botladozó lépteim farkasvermeken át végül
a Feneketlen tó széléhez visznek – s mi vár?
Gyümölcstelenségbe fulladt énemre lelki kár.
De felnézek! A Csúcs int felém, hozzám hajol.
Lehullott szárnyam helyén az Erő átkarol.
Szeretve vagyok. Emelkedem. Égbe hullt
utamat lassan, kövéren belepi a múlt.