Csak hallgatom

Csak nyelvemen forgatom s le nem nyelem,
míg másért pusztultam, magamért sosem.
Számra égett csend pörköli a várost,
felgyújtok reggelre minden kalászost.

Kormos üledékből sír fel a kenyér,
asszony derekára forrad a tenyér
lepedőbe izzadt, csókos hajnalon.
Szemügyre sem veszem, épp csak hallgatom.

Aki ma átkoz, holnapra megszeret,
körülrajonganak, mint a gyermeket,
csiszolt bűn szilánkja minden ízes szó,
uzsorás lét hantján négykézláb mászó

igazat zsonganak kövér, zöld legyek,
kamat bűzébe fulladnak a rügyek.
S mert ostoba fejem pokolra hagyom,
világod arcába dobom kalapom.

Lábaid érzem, mily félőn remegnek!
Flancos temető sarkába temetnek,
s ha elsétálsz némán ablakom alatt,
virágok szirmain dicsérd meg a gazt.

Nyelvemen forgattam...most már lenyelem,
hogy másért pusztultam, magamért sosem.
Felköhöghetném... de értené e vak,
Szentjánosbogarak világítanak.