Hekaté

 
Éjszaka kilábalsz a fövenyre
vacogó homokszem-sercegéssel,
áttetsző medúza-remegéssel.
Várni fog. Puha bársonyköpenybe
 
bújtat majd, mint gyermekét az anyja,
hívogat nyájas karja, lágy keble,
asszony-ölelése: csoda-leple,
hogy léted magával betakarja.
 
Lehull a Hold. A sötét tengerek
hasztalan zúgják: tüdőd megreped
csókjától, keblén szíved megrohad!
 
Bársony az éj, fogad már nem remeg,
mint világra sosem jött gyermeket
átölel, elveszít és befogad.
 

Hozzászólások

Szerkesztőtársaim nevében is gratulálok ehhez a remek szonetthez és  Parnasszusra kerüléséhez!

 

Kedves Csilla!

Köszönöm szépen!